A jelenség oka, hogy az emberi láb sarokjárásra terveződött, míg az állatvilág sprinterei, mint a gazellák, az őzek, a lovak vagy a kutyák lábujjaikra, illetve ujjpárnáikra érkeznek - írta a Utahi Egyetem biológusa, David Carrier a Journal of Experimental Biology című folyóiratban a Der Standard online kiadása.

Amerikai és német kutatók önkéntesek mozgását vizsgálták egy futógépen. Háromféleképp kellett gyalogolniuk, illetve később futniuk: bokára, talppárnákra, majd végül lábujjakra érkezve. Egy oxigénmaszk segítségével mérték a jelöltek oxigénfogyasztását, amelyből az energiafelhasználásra lehetett következtetni.

Az eredmények arról tanúskodtak, hogy a talppárnákra való érkezés 53 százalékkal, a lábujjra érkezés pedig 83 százalékkal több energiát igényel, mint a sarokjárás. Az utóbbi által ugyanis a test kevésbé mozog függőleges irányban, súlypontja a vízszinteshez közel marad, így pedig a lábtő-, térd-, csípő- és hátizmok jelentős mennyiségű munkát takarítanak meg. Ezen kívül a talppárnákra való érkezés minden egyes lépésnél lefékezi a testet, míg a sarokjárás nem okoz ilyen törést a mozgásban.

Az optimális energiafelhasználás azonban csak a járásnál működik. Futás közben nincs energetikai különbség az érkezés pontjától függően. A hivatásos sprinterek gyakorta csak talppárnáikra érkeznek. "De abban az esetben is, ha sarokra érkezünk, villámgyorsan továbbgördülünk a testsúly zömét viselő talppárnákra a talaj ellentétes irányú nyomása miatt" - magyarázta Carrier.