1. Elefánt, betépve

Mi történik, ha LSD-t adunk egy elefántnak? 1962. augusztus 3-án egy tudóscsoport Oklahoma Cityben úgy döntött, választ keres a kérdésre. Warren Thomas, a City Zoo igazgatója – az Oklahomai Orvostudományi Egyetem két másik kutatójával, Louis Jolyon Westtel és Chester M. Pierceszel közösen - 297 milligramm LSD-t fecskendezett be az állatkert egyik lakója, egy Tusko nevű elefánt farába. A dózis, azaz 297 gramm LSD meglehetősen sok, nagyjából háromezerszerese egy „tipikus” emberi adagnak; a kutatók úgy gondolták, ha elefántnak szánják a kábítószert, akkor nem célszerű spórolni a szerrel.

Tusko úgy reagált az injekcióra, mintha egy méh csípte volna meg. Néhány percig trombitált, aztán összeesett. A kétségbeesett kutatók megpróbálták feléleszteni, de egy óra múlva szegény állat már kimúlt. A tudósok szégyenlősen jelentették be kísérletük eredményét, miszerint „az elefánt különösen érzékeny az LSD-re”. A Tusko-ügy azonban nem ért itt véget. A következő években már azon vitatkoztak a tudósok, hogy Tuskót az LSD ölte-e meg, netán az a gyógyszer, amit azért adtak neki, hogy feléledjen.

Mivel a vitát nem lehetett eldönteni, húsz évvel később egy Ronald Siegel nevű kutató úgy döntött: ugyanolyan dózist ad két elefántnak, mint amit Tusko kapott. Persze előtte alá kellett írnia egy megegyezést, miszerint pótolja az állatokat, ha azok ugyanolyan sorsra jutnának, mint Tusko. Kollégáival ellentétben Siegel nem injekcióval adta be a kábítószert, hanem az elefántok ivóvízébe keverte azt. Az állatok ezúttal túlélték a „tripet”, bár néhány órára kissé megváltoztak: mozgásuk lomha lett, furcsa, vinnyogó hangokat adtak ki. Siegel végül arra a következtetésre jutott, hogy Tusko nem LSD-túladagolásban hunyt el. Eredményét azóta is vitatják.

2. Gyilkolni a tudományért!

Megölne egy embert, pusztán azért, mert egy kísérletben ezt várnák el Öntől a kutatók? Erre a kérdésre valószínűleg azok is nemmel válaszoltak volna, akik a hatvanas években részt vettek Stanley Milgram híres „engedelmességkísérletén”, s végül mégiscsak „gyilkoltak”.

Milgram a Yale Egyetemen folytatott tanulást és emlékezetet vizsgáló kísérletekhez toborozott 20 és 50 év közötti férfi önkénteseket, akiknek elmondta: a kísérlet, amelyben részt vesznek, a büntetés hatását vizsgálja a tanulási folyamatra. A kísérleti személynek és a Milgram által beépített színésznek is adtak egy-egy papírlapot. A kísérleti személynek úgy állították ezt be, mintha az egyikre „tanuló”, a másikra „tanár” lett volna írva, és a szerepeket kisorsolnák. Valójában azonban szó sem volt sorsolásról, mivel mindkét papírlapon „tanár” felirat szerepelt, és a beépített színész egyszerűen mindig azt állította, hogy övé a „tanuló” feliratú lap. A tanulót ezután egy székhez kötözték, s demonstrációs céllal mind ő, mind pedig a „tanár” kapott egy 45 voltos áramütést a székhez erősített készülékből.

A „tanárt” ezután a szomszédos szobába vezették, melyben egy generátor volt olyan kapcsolókkal, amelyek a felettük lévő felirat szerint 15-től 450 voltos áramütést idéznek elő. Minden felirat mellett minősítés is szerepelt, „enyhe áramütés”-től a „vigyázat: súlyos áramütés”-ig. Az utolsó két kapcsoló „XXX”-szel volt megjelölve. A tanárt ekkor arra kérték, olvasson fel egy szópárokat tartalmazó listát, amit a tanulónak el kellett ismételnie. Ha helyesen válaszolt, továbbhaladtak a következő szópárra. Helytelen válasz esetén a tanárnak növekvő feszültségű áramütést kellett adnia a tanulónak, 15 volttól indulva. Természetesen a tanulót alakító színész csupán eljátszotta a szimulált áramütések hatásait, ám ezt a tanár nem tudta. Mihelyst elérték a 150 voltot, a „tanuló” kérte, állítsák le a kísérletet. Ám a kísérletvezető közölte, hogy folytatnia kell. A tanuló végül már kiabált a fájdalomtól. Ha a tanár szerepét betöltő résztvevő nem akarta folytatni, a kísérletvezető elmondta neki, hogy ő, a kísérlet vezetője vállal minden felelősséget a kísérlet eredményeiért és a tanuló épségéért.

Milgram első kísérletsorozatában a kísérleti személyek 65 százaléka adta a tanulónak a legnagyobb, 450 voltos áramütést, igaz, legtöbbjük meglehetősen rossz érzéssel tette ezt meg. Nem volt olyan kísérleti személy, aki megállt volna 300 volt alatt. A szociálpszichológiai kísérlet célja az volt, hogy a résztvevők autoritással szembeni engedelmességét vizsgálja egy olyan szituációban, amikor olyasmit kérnek tőlük, ami lelkiismeretükkel ellenkezik.

3. A kétfejű kutya

1954-ben egy Vladimir Demikhov nevű orosz tudós egy titkos moszkvai laboratóriumban „megalkotta” a szörnyet: egy teljesen kifejlődött kutya fejét hozzávarrta egy másik kutya felsőtestéhez. A kísérlettel bebizonyította, hogy egy agy is képes idegen emberi testben funkcionálni.

A második világháborúban katonai orvosként szolgáló Demikhov már e fura kísérlet előtt is hitt abban, hogy lehetséges a tüdő, és a szív átültetése emberi szervezetekbe.
Amikor külföldi tudósoknak bemutatta kísérletét, a hatóságuk úgy látták jobbnak, ha eltiltják a külföldi utazásoktól, s újból csak 1989 után utazhatott. A transzplantáció megalapítójának titulált orosz tudós a Leipzig Egyetem díszdoktora lett, s tagja a svéd királyi tudományos társaságnak is.

Az első kísérlete után tizenöt éven át összesen húsz kétfejű kutyát „alkotott”. Sajnos a sebészi beavatkozás miatt egyik eb sem volt hosszú életű. A legnagyobb kort megélt kutyája mindössze egy hónapot bírt ki.

4. Hogyan (nem) lesz a melegből heteroszexuális?

A McGill Egyetem két tudósa, James Olds és Peter Milner 1954-ben fedezte fel, hogy az agy szeptális része felel azért a „jó érzésért”, ami például a szex közben is érzünk.  A kutatók rájöttek, hogy ha a szeptális részt elektromosan stimulálják, akkor a kísérleti arany intenzív szexuális örömöt érez. Mindezt azzal demonstrálták, hogy vezetéket kötöttek egy patkány agyába, a szeptális részbe. Az állat egy óra alatt kétezerszer „ingerelte magát”, miután rájött arra, hogy melyik fogantyút kell megnyomnia ahhoz, hogy agyát stimulálják.

1970-ben Robert Heath, a Tulane Egyetem tudósa továbbgondolta Olds és Milner felfedezését. Úgy döntött, leteszteli, hogy a szeptális régió ismételt serkentése heteroszexuálissá változtatna-e egy homoszexuális embert. B-19-nek elnevezett homoszexuális kísérleti alanya agyának szeptális részét először ő ingerelte, majd megengedte az alanynak, hogy saját magát ingerelje. B-19 rövid időn belül eufórikus állapotba került. Heath ekkor úgy döntött, megismerteti B-19-et egy női szexpartnerrel. Az államügyész engedélyével felkért egy huszonegy éves prostituáltat, hogy üljön be B-19-el egy szobába. Egy órán keresztül semmi nem történt, ám aztán a nő átvette a kezdeményezést, így végül szeretkezett a kísérleti alannyal. Heath ezt pozitív eredménynek értékelte.

A tudós szerint később B-19 továbbra is homoszexuális prostituáltként élte mindennapjait, ám egy férjezett nővel is viszonya volt, amiben Heath szerint a kezelés is közrejátszott. De valószínűleg Heath sem hitt annyira kísérletének sikerében, ugyanis többször már soha nem próbálkozott azzal, hogy melegeket változtasson heteroszexuálisokká.

5. Levágott fejjel, életben

Ahogy a kétfejű kutyák, a levágott fejjel életben maradt ebek is egy orosz tudós, Szergej Brukhonenko nevéhez fűződnek. Brukhonenko egy általa autojectornak nevezett primitív szív-tüdő készüléket fejlesztett ki, amellyel sikerült életben tartania levágott fejű kutyákat. A készüléket összekapcsolta a kutya levágott fejével, így az eb egy ideig még élt. A szovjet fiziológusok 1928-ban megrendezett kongresszusán pedig bebizonyította, hogy az asztalon fekvő kutyafej tényleg él: amikor kalapáccsal ütlegelni kezdte az asztalt, a kutya pislogott, a szeme pedig fénylett.

6. Hibridlény

Évtizedekig tartotta magát egy szóbeszéd, miszerint a szovjetek megpróbálták keresztezni az embert a csimpánzzal. Csak a Szovjetunió összeomlása után derült ki, hogy a pletykának volt némi alapja. A világszerte ismert biológus, Dr. Ilya Ivanov 1927-ben utazott Afrikába, hogy keresztezze a csimpánzt az emberrel. Szerencsére sikertelenül. Egy Nyugat-Guineai kutatóállomáson dolgozott, ahol azonban titkolnia kellett tervét, mert – mint ahogy azt a naplójában írta – „nagyon kellemetlen következményei” lehettek volna, ha kiderül, min dolgozik. A titkolózás miatt azonban szinte teljesen ellehetetlenült a kutatása, bár feljegyzései elárulják: két alkalommal próbált nőstény csimpánzt férfi spermával megtermékenyíteni, mindkétszer sikertelenül. A Szovjetunióba a kudarcai miatt frusztrált tudós egy Tarzan nevű csimpánzzal tért vissza, majd hirdetés útján sikerült asszonyokat toboroznia, akik vállalták, hogy megszülik Tarzan gyermekét. Ám a csimpánz idő előtt elhunyt, Ivanovot pedig néhány évre börtönbe zárták, így többé már nem kísérletezgetett.

7. Stanfordi börtönkísérlet

A Zimbardo-féle börtönkísérlet pszichológiai szempontból vizsgálta az emberek fogságban való viselkedését. A kísérletet Philip Zimbardo vezette 1971-ben, a Stanford Egyetemen. A résztvevőket újsághirdetésen keresztül toborozták,a napi 15 dollárt ajánlottak fel részvételükért egy kéthetes „börtönszimulációért. A jelentkezők közül Zimbardo és csapata kiválasztott huszonnégy, általuk leginkább egészségesnek, s pszichológiailag stabilnak ítélt résztvevőt, akik túlnyomórészt fehér, középosztálybeli fiatal férfiak voltak. A csoportot véletlenszerűen osztották fel két részre: „rabokra” és „őrökre”. A foglyok később azt állították, hogy az őröket nagyobb testméretük alapján választották ki, de a valóságban pénzfeldobással döntöttek és nem volt valós különbség a két csoport testi adottságai között.

A tényleges kísérlet a Stanfordi Egyetem pszichológia tanszékén zajlott, melynek alagsorát egy valódi börtön mintájára rendezték be. A kutatócsoportot szakértőként egy volt elítélt segítette, aki korábban 17 évet töltött el fegyintézetben. Egy egyetemi hallgató volt az őrök főnöke, Zimbardo pedig a börtönigazgató. Egy nappal a kísérlet kezdete előtt az őrök rövid eligazító megbeszélésen vettek részt, de hivatalos iránymutatásokat nem kaptak. Mindössze annyit mondtak nekik, hogy az ő felelősségük a börtön működtetése, melyet tetszőleges módon oldhatnak meg, de fizikai erőszakot nem alkalmazhatnak.

A kísérlet előrehaladtával több őr is egyre durvábban, már-már szadista módon viselkedett. A kutatók szerint az őrök mintegy harmada mutatott „valódi” szadista tendenciákat, többségük pedig csalódott volt, mikor a kísérletet idő előtt, hat nap után fel kellett függeszteni. „„Hat nap elteltével véget kellett vetnünk a játékbörtönnek, mert amit láttunk, iszonyatos volt. Többé már nem volt nyilvánvaló sem számunkra, sem a legtöbb kísérleti személy számára, hogy hol végződnek ők és hol kezdődnek szerepeik. A többség valóban rabbá vagy börtönőrré vált, és többé nem voltak képesek tisztán különbséget tenni a szerepjátszás és saját személyük között. Viselkedésüknek, gondolkodásuknak és érzéseiknek szinte minden aspektusában drámai változások következtek be. Nem egészen egy hét alatt a bebörtönzés élménye (időlegesen) elmosta az egész addigi életük során tanult dolgokat; felfüggesztette az emberi értékeket, kikezdte az énképüket, és az emberi természet legtorzabb, legközönségesebb, legpatologikusabb oldala került felszínre. El kellett borzadnunk, amint láttuk, hogy egyes fiúk („őrök”) úgy kezelnek másokat, mintha hitvány állatok lennének, örömüket lelik a kegyetlenségben, miközben mások („foglyok”) szolgálatkész, engedelmes, dehumanizált gépekké váltak, akiket csak a menekülés, a saját egyéni túlélésük, valamint az őrök ellen halmozódó gyűlöletük foglalkoztatott” – írta Zimbardo az amerikai képviselőház jogügyi bizottsága számára készített jelentésében.

8. „Lefeküdnél velem?”

Szerencsésnek gondolhatták magukat azok a férfiak, akikhez a floridai állami egyetem diákszállójának közelében gyönyörű nők léptek oda, s közölték: „Láttalak a diákszálló környékén. Nagyon vonzónak talállak. Lefeküdnél velem ma este?” A valóságban azonban a kiszemelt „áldozatok” az egyetem egyik professzora, Russel Clark által kitalált kísérlet részesei voltak. Clark 1978-ban azt vizsgálta, vajon „éles helyzetben” melyik nem képviselője lenne fogékonyabb egy nyílt szexuális felajánlkozásra. Hogy megtudja, kiküldte a legcsinosabb női és a legvonzóbb férfi tanítványait az utcára, arra kérve őket, hogy ajánlják fel magukat az ellenkező nemnek. Az eredményen senki nem lepődött meg. A leszólított férfiak hetvenöt százaléka elfogadta az ajánlatot (akik nem, azok közül a legtöbben azzal hárították el, hogy házasok). Ugyanakkor egyetlenegy nő sem volt, aki elfogadta volna egy vonzó férfi felajánlkozását. Sőt, a legtöbbjük megkérte a felajánlkozót, hogy hagyja őt magára. 

9. A csimpánz és a gyerek

Számos olyan történet van, amely arról szól, hogy állatok nevelnek fel embereket, akik még az emberi közösségbe való visszatérésük után is„állatiasan” viselkednek. Winthrop Kellogg pszichológus arra volt kíváncsi, hogy vajon mi történik, ha emberek nevelnek fel egy állatot, emberként. Vajon az állat később úgy viselkedik, mint egy ember?

Ahhoz, hogy megválaszolja a kérdést, Kellogg 1931-ben hazavitt egy Gua nevű, hét hónapos nőstény csimpánzt. Ő és felesége attól kezdve úgy nevelte és kezelte Guát, mint tíz hónapos fiúgyermeküket, Donaldot. Gua és Donald együtt játszottak, együtt ettek. Közben Donaldot és Guát is folyamatosan tesztelték. Az egyik ilyet tesztben Kellogg azt mérte le, hogy egy - a szoba közepére felfüggesztett – süteményt mennyi idő alatt ér el Gua és Donald. A csimpánz sokkal jobb teszteredményeket ért el, mint Donald. Azonban a beszédképességet lemérő tesztekben Gua alulmaradt, bármennyire is igyekezett Kellogg. Sőt, a pszichológus észrevette, hogy Donald sem fejlődik ezen a téren, mi több, kilenc hónap elteltével a fiúknak sem volt sokkal jobb a beszédképessége a csimpánzénál.

Amikor egyik nap Donald a csimpánzokéhoz hasonló jelzéssel adta tudtul, hogy éhes, Kelloggék úgy döntöttek, befejezik a kísérletet. 1932. március 18-án Guát visszavitték a majomházba.  

10. Hogyan (ne) szokjunk le a körömrágásról?

„A körmeimnek szörnyen keserű az íze. A körmeimnek szörnyen keserű az íze” – ismételgette 1942 nyarán Lawrence Leshan professzor egy New York-i tábor szobájában, ahol egy tucat fiatal fiú aludt. Leshan azt próbálta ki, hogy „alvás közbeni tanulással” le lehet-e szoktatni a gyerekeket arról, hogy a körmüket rágják. Tesztalanyai egytől-egyik krónikus körömrágók voltak, s Leshan úgy vélte: speciális alvásterápiájával meggyógyíthatja őket. A szöveget eredetileg egy fonográfon játszotta el 300 alkalommal éjszakánként, ám öt héttel később a készülék eltörött, így a kutatónak kellett ismételgetnie a mondatot.

A nyár végére a kísérleti alanyok 40 százaléka leszokott a körömrágásról, így Leshan úgy ítélte meg, hogy kísérletével elérte célját. 1956-ban azonban William Emmond és Charles Simon a Santa Monica Főiskolán megismételte a kísérletet. Ám ezúttal egy készülék segítségével megállapította, hogy a tesztalanyok tényleg elaludtak-e, mielőtt a szöveget elkezdték lejátszani. Kísérletük során kiderült, hogy azoknál, akik elaludtak, teljesen hatástalan volt a „szövegelés”. 

Forrás: Museum of Hoaxes