A történet az egyik hazai mobilszolgáltatóval kezdõdik (Hofi Géza szavaival élve: "hogyhogy melyik? az egyik..."). Említett szolgáltató természetesen nem tett semmi rosszat, csupán annyi történt, hogy valószínûleg kifogyott a kávé a céges büfében, és a feszültséget levezetendõ valamelyik élelmes marketinges kitalálta eme szlogent: “Ha látsz egy jó nõt vagy pasit az utcán, ne habozz az esztétikai élményt egy MMS-ben megosztani a barátaiddal!". A marketinges ezt visszaolvasva ráébredt, hogy ezzel õ most nagyon, de nagyon beletrafált. Bedopta hát a szlogent a “nagy darálóba”, az elõfizetõk figyelõ és könyörtelen színe elé. Hírlevél formájában követte el ezt a lépést, de ekkor még nem gondolta, hogy ezzel rögtön aggályokat fog okozni. És most egy kis kitérõt kell tennünk, hogy tisztázzuk ezt az “aggály” dolgot.

Az aggály az olyan dolog ami nem lehet akárkinek. Egy átlagembernek például nincsen aggálya, sõt ha jobban belegondolunk, egy normális embert nem igazán érdekel, hogy ki-kicsodát fotóz le MMS-ben. Az aggály tehát arról ismerszik meg, hogy ilyenje csak az adatvédelmi biztosnak van. Neki ez majdnem naponta jelentkezik, és az élet egész területét felöleli (mondhatni ez egy “hiperaggály”), az illetéktelen névhasználattól egészen az élelmiszerüzletek elõtt eldobált blokkok illegális olvasgatásáig. Az aggály rögtön felébredt, ahogy meglátta ezt az ominózus hírlevelet, és ezzel vissza is tértünk eredeti témánkhoz.

Említett hírlevél miatt az adatvédelmi biztos rögvest közleményt adott ki, amiben felhívja a kedves MMS-ezõk figyelmét arra, hogy “amennyiben a lefotózott személy a kép alapján felismerhetõ, az érintett hozzájárulása - vagy törvényi felhatalmazás - nélkül a felvétel készítése és továbbítása jogellenes adatkezelésnek minõsül. Így az engedély nélküli fotózás polgári jogi, bizonyos esetekben büntetõjogi felelõsségre vonáshoz is vezethet.” Tehát ha meglátunk egy “jó nõt vagy pasit az utcán”, akkor óvatosan kezdjünk el exponálni erre alkalmas készülékünkkel, mert lehet, hogy valahol már készítik is nekünk a cellát a vízzel és a kenyérrel. 

Felismerhetőek? Vagy éppen határeset?

Persze máshol is problémák vannak a fényképezõs mobilokkal – a legtöbb esetben ezt azzal indokolják, hogy míg egy fényképezõgép használatakor “határozottan egyértelmû a fotózás mint tevékenység”, egy mobiltelefon esetében gyakorlatilag “titokban” tudunk felvételeket készíteni. Éppen ezért a dél-koreai távközlési miniszter egy rendelet segítségével oldotta meg a problémát: Dél-Koreában a telefonnak legalább 65 decibellel kell sípolnia fényképezés közben. Hát igen, ez is egy megoldás. Kérdés persze, hogy az apró méretû digitális kameráknak (van olyan, ami gyakorlatilag elfér a tenyerünkben) miért nem kell dudálniuk, vagy pl. a divatos igen apró (szinte láthatatlan) digitális gépeknek miért nem kell légvédelmi szirénát szerelni a tetejére? Az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Japánban és Kanadában is sok helyen (fitneszklubban, strandon és szórakozóhelyeken) kezdik tiltani a kamerás mobilok használatát. A dolog sok szempontból érthetõ: az ipari kémkedés például nem szép dolog, ergo ha egy gyárban vagy üzemben nem engedik hogy a mobilunkkal felvételeket készítsünk, akkor az teljesen érthetõ. No de az utcán? Persze ez is érthetõ, ki szeretné saját magát valamelyik vicces weboldalon viszontlátni, amint éppen a szeretõjével édeleg egy kávéházban? (Tényleg, mi lesz, ha meglátja az asszony?) 


A megoldást ebben az esetben sem a szabályozásban, sokkal inkább a mobil- és kommunikációs kultúra gyakorlásában kell keresnünk. Ha majd lesz nekünk ilyenünk (egyelõre még nincs, gondoljunk csak a színházban, értekezleten vagy múzeumban megcsörrenõ mobilokra). Addig is…

...addig is, a kérdés még mindig nyitott: most akkor szabad a lányokat fényképeznünk, vagy nem? Nos a válasz egyszerû: igen szabad. Csak ne látszódjon a fejük…