Köves Pál, a hvg.hu szerkesztője:

Montreal, 1976. Több szempontból első. A jelentős időeltolódás ellenére fennmaradhattam a közvetítések végéig, mert már abban a korban voltam, amikor szüleimnek ebbe nem engedtem beleszólást. És ez volt az első műsorfolyam, amelyet színes adásban nézhettem. Akkoriban a Magyar Televízióban még alig volt színes műsor (a Híradó például még nem volt az), otthon pedig nem is volt színes tévénk. Viszont szüleim szerencsére éppen az olimpia idejére kaptak beutalót egy bagolyirtási (Mátra) üdülőbe, ahol volt színes tévé. Montrealban úszásban magyar érem nem is született, de a sportág versenyei valamiért magukkal ragadtak. Talán mert – doppingról akkor én még nem hallottam –csak két számban nem született világrekord vagy olimpiai rekord (férfi 100 gyorson Jim Montgomery először úszott 50 mp-en belül, 49,99) és a férfiaknál csak egy számban nyert nem amerikai (David Wilkie, brit, 200 mell), a nőknél pedig csak két számban nem NDK-s (Marina Kosevaja, szovjet, 200 mell; 4x100 gyorsváltó, Egyesült Államok).  Mivel akkoriban igazolt futó voltam, az atlétika is nagyon érdekelt, a legjobban az ezen az olimpián világcsúccsal berobbant (majd 400 gáton 1987-ig, összesen 122 egymást követő versenyen veretlen) Edwin Mosest csodáltam, és sosem felejtem el, hogy selejtezőfutamában egy Jesús (Villegas) is indult (nem ért célba).

És napként világít majd onnan augusztus 21-ig.

Balogh Csaba, a hvg.hu rovatvezetője:

Legemlékezetesebb olimpiám a barcelonai volt: 8 évesen éltem meg, 1992-ben. Akkor még nem túl sok fogalmam volt a sportéletről – még olyan kevés sem, mint most –, sőt még azt sem tudtam, hol van Barcelona. Egyszerűen csak nagyon vártam minden kora reggel, hogy meghozza a postás a nagyszüleimhez a Békés Megyei Hírlapot, amit tatával rögtön a sportoldalnál kezdtünk olvasni. (Mert bár a rádióban is bemondtak mindenfélét, azt minden olvasni frissen megtanult 8 éves tudja, hogy az az igaz, ami le is van írva!)

Ónodi Henrietta, Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás – ők maradtak meg leginkább, nekik örültünk legjobban. Tatám valószínűleg egy kicsit felnőttesebben izgult és örült, én meg csak amolyan kisgyerekesen: ez utóbbinak része volt az éremtáblázat napi többszöri fellapozása, másnapi kivágása és egy füzetbe beragasztása, majd annak napi többszöri fellapozása.

Tatám értett a sporthoz, én pedig azóta testközelből is megnéztem magamnak, hol is van ez a Barcelona. Ketten együtt ma már mindenképpen kitennénk egy vérbeli olimpiai szurkolót, és még hangosabban tudnánk kiabálni, hogy: hajrá, én úgy izgulok / győzni fogunk, csak hajtsatok, hajtsatok!

Vanderlei Cordeiro de Lima olimpiai bronzérmes brazil atléta, maratoni futó gyújtotta meg. Leginkább arról ismert, hogy az athéni olimpián egy ír pap megtámadta a táv 35. kilométerénél. Kilökte a nézők közé, pedig addig az élen állt. A történtek miatt de Lima elvesztette vezető helyét, végül az ezüstéremről is lemaradt, így lett harmadik. Az eset nagy felháborodást keltett, és de Lima megkapta a Pierre de Coubertin-érmet.

Egykori nagy teniszbajnok, háromszoros Roland Garros-győztes, Gustavo Kuerten hozza be a stadionba a lángot.

Gyükeri Mercédesz, a HVG munkatársa:

Mire 1988 őszén a szöuli olimpia elkezdődött, sok minden nem maradt a hidegháborúból, volt azonban egy kivétel: az oroszórák. Amiből nekünk duplán jutott, hogy előbb a tananyag végére jussunk. Sikerélményből mondjuk nem jutott duplányi, se nekünk, se az orosztanárunknak, pláne az olimpia idején, amikor a napot az időeltolódás miatt hajnalban végignézett döntők határozták meg. Meg az, hogy sikerült-e az iskolához legközelebbi, a MÁV-kórház oldalában székelő újságárusnál még kapni Népsportot az első óra utáni szünetben, reggel kilenckor.

Az eredményeket mindenesetre sikerült átnyálazás utána táblázatba foglalni, aztán a közvetítésekkel együtt bemagolni („Gyere, Egérke, gyere, kicsi lány!”, és így tovább). Aminek azon túl, hogy még ma is sikerül felmondani, ki győzte le a gaz szovjetet vagy valamelyik doppingoló kelet-német sportolót, egy haszna mindenképpen volt. Egy ötös oroszból. És ehhez csak annyi kellett, hogy orosztanárunk nehéz feladatként egy szovjet rádióközvetítés azonosítását adja fel. Tényleg nehéz volt, mert mindössze két nevet sikerült felismerni a bő két perces recsegésből: Gillinghamét és Joe (ejtve ugyanígy) Szabóét.

Az ötöshöz pont elég volt az is. Nagyjából az elsőhöz és az utolsóhoz, mert következő évben fel is hagytak a próbálkozással. Oroszul azóta sem tudok, de bármikor el tudom mondani, mikor és milyen időeredménnyel nyert Szöulban Szabó Joe (2:13.52).

A sportolók nevében Robert Scheidt tornász, a versenybírókéban Martinho Nobre, az edzőkében pedig Adriana Santos kosárlabdaedző tett hitet a sportszerűség, a tisztesség és nem utolsó sorban a doppingmentes versenyzés mellett.

40 tagú, favelákból toborzott gyermekkórus énekelte közben az olimpiai himnuszt. Most már tényleg csak a láng van hátra.

Gáspár Bálint, HVG, :

Szégyen nem szégyen, nem különösebben érdekel a sport, így az olimpia sem. Persze örülök annak, ha valahol győznek a magyarok, de sohasem követtem, követem az eseményeket. Egyetlen maradandó és talán utolsó élményem van ezzel kapcsolatban. Az 1972-es müncheni olimpián Balczó András öttusázó egyéni győzelme.  Abba a generációba tartozom, aki már 15 éves korában is rendszeresen hallgatta a 19, 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámot. Pontosan tudtam, éreztem – és úgy gondolom, hogy annak idején velem együtt az ország nagyobbik fele is –, hogy milyen emberfeletti küzdelem volt ez. Úgy éreztük, hogy Balczó akkor nem magért tette, hanem az országért küzdött, amikor győzött a szovjet Onyiscsenkóval szemben. Évekkel később, 1976-ban elkészült Kósa Ferenc Küldetés című filmje. Akkor egy klubestre meghívták Kósát és Balczót. Ezen az izzó hangulatú esten én is részt vettem.  Balczó személyesen elmondott története nagyon hitelesnek tűnt. Ő akkor valóban az egész országért futott.