A magyar válogatottat alapvetően épp az előző három olimpia állította egy olyan kényszerpályára, ami most az ötödik helyig kanyargott. Ez egy rendkívül összetett folyamat, melynek elemzése hónapokig tarthat – ám elég jól hasonlít a hetvenes évek aranycsapatának történetéhez. Nem egy az egyben, végkifejletét tekintve azonban igen. Csurka Gergely a férfi vízilabda-válogatottról.
„Pekingben mi mentettük meg az olimpiát, a szurkolók jó hangulatát. Most meg a mi pofánkról ég a bőr leginkább” – foglalta össze a lehető legtömörebben a férfi pólósok londoni mérlegét Kiss Gergő, miközben az olimpiai falu melletti impozáns bevásárlóközpont előtt várta csapattársait, akik az utolsó kabalababákat shoppingolták odabent, mert azért valamiféle emléket mégiscsak illik vinni az otthoniaknak.
Más kérdés, hogy a londoni portékák aligha idéznek fel bennük hasonlóan kellemes emlékeket, mint a sydneyi, az athéni vagy a pekingi figurák. Márpedig az a helyzet, hogy kézzelfogható emléknek erről az olimpiáról csak ezek az egyesek szerint igencsak rémes egyszemű szörnyecskék maradnak – érem nem került a vitrinbe.
Utólag be kell látni: azért ez törvényszerű volt.
Ettől még persze nem kellene lángolni az orcáknak – vagy ahogy a vidéki gazda mondta a pártagitátoroknak a téeszesítés idején, amikor arról győzködték, minden sokkal jobb lesz, hogy nincs többé földesúr, mert ugye, megesett, hogy úgy ahogy volt, elkártyázta magukat, földestül, jószágostul, aztán jött egy másik úr, és... Ám az öreg csak annyit mormogott: „Há, van az úgy kérem, hogy nem mén a lap...”
Bizony előfordul – pláne, hogy tudjuk, egy olimpiai arany megszerzésénél azért a szerencse is fontos faktor. Az elmúlt három alkalommal is támaszkodtunk rá, viszont sosem függtünk még annyira tőle, mint most. Ráadásul épp a dicsfényben telt három olimpia tanított meg arra bennünket, hogy Fortuna azok mellé áll, akik a legtöbbet tettek kegyeinek elnyeréséért a mindennapokban: úgy készültek, úgy edzettek, hogy minden porcikájukkal és gondolatukkal a sikerért feszültek. Nem volt kompromisszum, nem volt megalkuvás, nem volt csipetnyi hátradőlés sem.
A magyar válogatottat alapvetően épp az előző három olimpia állította egy olyan kényszerpályára, ami most az ötödik helyig kanyargott. Ez egy rendkívül összetett folyamat, melynek elemzése hónapokig tarthat – ám elég jól hasonlít a hetvenes évek aranycsapatának történetéhez. Nem egy az egyben, végkifejletét tekintve azonban igen. Az a nagy generáció annyira jó volt, hogy a világklasszisok elég hosszan „feküdtek rá” posztjaikra a válogatottban – pontosan azért, mert még öregen is jobbak voltak, mint bárki a feltörekvők közül. Így viszont a fiatalok csak ímmel-ámmal hitték, hogy bekerülhetnek – megszűnt a nyomás, ami az egészséges csapatfejlődés alapja: amikor a játékos azért tesz meg mindent, hogy vagy 1. nehogy kiszorítsák; vagy 2. végre bekerüljön.
Nálunk azért a „nagy öregek” tudták, látták, annyira gyenge a felhozatal, hogy nincs esélyük velük szemben – és ugyanezzel tisztában voltak a fiatalabbak is.
Nem azt mondom, hogy ezért aztán többszörös bajnokaink ellógták az edzéseket – szó sincs róla. Már csak az önbecsülés okán is a maximumot nyújtották, csak éppen azt az utolsó öt százalékot nem tették tán hozzá, ami Fortuna és a fontos mérkőzések megnyeréséhez kell. Az olimpián ugyanis nem elég 95 százalék – oda száz kell, mindig.
Olimpiát úgymond hirtelen „elindulásból” amúgy sem lehet nyerni. Egy aranyérem négy év történéseinek hű visszatükröződése. És e tekintetben aligha kérdőjelezhető meg, jogosan kerültek a horvát-olasz-szerb hármashoz a londoni medáliák – ez a három csapat állt a legfontosabb viadalokon a dobogón 2009 és 2012 között. Folyamatos csapatépítés zajlott náluk, miközben mifelénk inkább sakkoztak, hogy akkor most Kásás Tomi pihen, aztán Kiss Gergő pihen, Steinmetz Ádám nem vállalja, aztán egy évvel később mégis, Szécsi Zoli térdét műtik, aztán Kásás Tomi inkább visszavonul, végül az olimpiára csak visszatér, és Londonra kell Varga Tamás is, négy év után újfent...
Egyértelmű volt: az aktuálisan éppen pihenő vagy sérült, vagy éppen visszavonult világklasszisainkat csupán helyettesítették, nem kiszorították. És tudtuk, Londonra azért csak visszatér mindegyikük, sőt amikor a centereink különféle sérülésekkel bajlódtak, mind többen kérdezgették, nem szállna-e be Molnár Tamás is. Miközben a riválisok négy éven át olimpiára készültek – mi 2012-ben egy utolsó, nagy dobásra. Hogy jó-jó, lehet, hogy közben rosszak az eredmények, na de majd Londonban...
Ez most ötödik helyet ért. Nyilván lesznek sokan, akik amondóak, ezt talán egy megfiatalított, viszont konstansan épített csapattal is el lehetett volna érni. Nos, talán igen, ám ismerve a bevethető fiatalokat, velük az ötödik hely lett volna a maximum – míg a jelen együttessel az első is reálisan megcélozható volt.
Nem múlott sokon, ráadásul az is látszott, valahogy minden rosszul alakult: a Montenegró elleni fogható meccset kellett volna nyerni, és akkor nem kerülünk össze az olaszokkal – akiket tényleg betoltak a döntőbe. Merénylet volt a sportág ellen, ahogy megverették velük a szerbeket (is) az elődöntőben – alapvetően így fordulhatott elő, hogy Horvátország végül úgy lett aranyérmes, hogy nem kellett játszania sem a magyarokkal, sem a szerbekkel. Ez így picit necces, mondjuk, nehéz egyértelműen kijelenteni, hogy a horvát volt a legjobb – ám kétségtelen, a Rudic vezette alakulat volt a legkiegyensúlyozottabb, a védekezésük maga volt a tökély. Ráadásul a döntőben nem kellett két métert ugraniuk magasban, úgymond: a bírók – az egyik a mi Juhász Györgyünk volt – kihátráltak az olaszok mögül, pontosabban, be sem álltak mögéjük, így pedig rögtön kijött a különbség (7-3 is volt már a harmadik negyed vége felé).
Egy szerb-horvát finálé után lehetett volna egyértelmű győztes hirdetni, ám a román játékvezető, Alexandrescu, aki egy nappal korábban elintézte női válogatottunk bronzérmét is, tett arról, hogy a szerbek totálisan idegbetegen játsszanak a harmadik negyedtől, elveszítve esélyüket a náluk nyilvánvalóan gyengébb olaszokkal szemben.
A vizet mindenesetre már elkezdték leengedni a vízilabda-arénában – két hónap, és az egész létesítmény eltűnik, hiszen ideiglenes otthon volt csupán. Azaz ha Kiss Gergőék egyszer még arrafelé vetődnek, meg sem tudnák mutatni, hogy anno itt történt meg velük az a csúfság...
Viszont akárhányszor eljutnak Sydneybe, Athénba, Pekingbe, mindig rá tudnak bökni a komplexumra, vagy esetleg bent szét tudnak nézni, hogy igen, itt írtunk történelmet anno. Azok az uszodák állnak most is – és hozzánk hasonlóan őrzik a három hatalmas diadal emlékét.
Pontosan azok miatt nem kell égni az arcoknak. Akiket sokszor láttunk győzni, azoktól időnként belefér egy-egy vereség. Egy ötödik hely. És, végül is, az utolsó meccseket nyerve búcsúztak nagyjaink.
Annyira nem rossz a szánk íze – remélem, elhiszik.
Ezekre a szavakra kerestek rá a legtöbben Pornhubon 2024-ben
Változás történt az élen.
