Most, hogy véget ért az olimpia, ideje elnézést kérni azoktól, akiket alulértékeltem, akikben nem láttam a nyerési esélyt, és belátni a szurkolói vakságot.
A játékok 15 napja alatt tizenöt cikket írtam ezeken a hasábokon. Tippeltem, értékeltem, önfeledten mondtam a tutit, az igazságot, de ennek a kegyelmi állapotnak most véget vetnék. Most – amint szakírók írják – ellobbant az olimpiai láng, és legfőbb ideje, hogy fölsoroljam tévedéseimet, elnézést kérjek azoktól, akikben nem láttam meg azt a teljesítményt, amit aztán a versenyeken produkáltak. A lista igen tekintélyes.
Először is, nem hittem volna, hogy ilyen eredményes lesz a magyar olimpiai csapat. Három-négy aranyérmet tippeltem tíz-tizenkét további érmet, és azt írtam, hogy ne reménykedjünk: nem leszünk az éremtáblázaton az első tíz között. Nyolcat nyertünk, és kilencedikek lettünk a táblázaton. Helyzetemet az sem menti, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke, Borkai Zsolt még ennél is nagyobbat tévedett, amikor három aranyat remélt, és tíz érmet.
Nem gondoltam volna, hogy a pekingi gyenge szereplés után ilyen parádé következik, de azt most is tartom, hogy nem lehet a sportot zagyválni a politikával. A pekingi leégés összefügg azzal, hogy Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság akkori elnöke belépett a pártpolitikába, és nem lépett ki ezzel egyidejűleg az olimpiai sportéletből. Most is az a véleményem, hogy az akkori szocialista-szabad demokrata kormány és Schmitt rossz viszonya kihatott a 2008-as szereplésre. Hogy a kormány büntetett vagy Schmittnek kellett volna megtartóztatnia magát, nem tudom, de a tény, tény marad: nem lehet a kormánynak és az olimpiai bizottságnak feszültségben lennie, mert azt a sport bánja. Ez most nem így volt, Borkai Zsolt a kormányfő embere, feszültség nem volt. Hogy e feszültség elkerülésének egyetlen lehetséges módja lenne, hogy az olimpiai bizottság elnöke kormánypárti főember is egyben, abban sem vagyok biztos, sőt! A sportot minden londoni siker ellenére hosszú távon le kell választani a közvetlen kormányzati befolyástól. Ha persze, az ötvenes éveket akarjuk utánozni, az más.
Amikor magyar aranyérem-esélyekről beszéltem, Berkit, Gyurtát 200 mellen, Lőrincz Tamást és két kajakos számot gondoltam nyerhetőnek, és jellemző a vakságomra, hogy ez utóbbi kettő közül nem a Dombi-Kökény párost, hanem Janics Natasát tippeltem kétszázon.
Szégyen, hogy nem is gondoltam Risztov Évára, Szilágyi Áronra, és gondoltam ugyan Pars Krisztiánra, de csak mint dobogóesélyesre, és nem mint bajnokra.
A legnagyobbat magyar szempontból a kézilabdacsapattal kapcsolatosan tévedtem, mert nem láttam bennük azt az erőt, ami a négy közé viheti őket, úgy gondoltam, Nagy Lászlóval nem lettek jobbak. Erősebbek lettek, más kérdés, hogy mit hoz Nagy László további magyarországi szereplése.
Azt írtam Phelpsről, hogy mekkora lelkierővel és intelligenciával viselte a vereségét 200 pillangón, aztán azt kellett látnom, hogy 200 vegyes után milyen bunkó módon viselkedett, amikor Lochtéval dumált Cseh éremátadása alatt. Azt írtam, fölösleges az olimpiára a futball, a brazilok szedett-vedett csapattal is nyernek, de hát nem így történt, egy viszonylag jó nevekből álló együttes, élén Neymarral, elvesztette a döntőt.
Külön köszönet a versenyzők okos, értelmes és őszinte nyilatkozataiért. Ebben a handabandázós világban példát mutattak abból, hogyan kell értékelni a saját teljesítményt. Ez az élmény a két hét egyik legnagyobb élménye. Ezek a sportolók nyilván tudják, mekkora munka fekszik a sikerben, de még a kudarcban is. Felelősséggel beszéltek, nem hivatkoztak külső körülményekre, és elismerték, ha valaki jobb volt.
Mostantól visszazöttyenünk egy másik világba, a sport átmenetileg háttérbe szorul. Jönnek megint a handabandák, és hallgatjuk megint a hadovákat. Ebben nem fogok tévedni, az fix.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
