Találtam egy tavalyi interjút Lőrincz Tamással, az volt a címe, hogy Aranyéhség, ez csak annyiban érdekes, hogy a birkózó döntő tegnap esti közvetítése előtt állandóan az a mondás járt a fejemben, hogy evés közben jön meg az étvágy. Igaz volt ez a női vízilabdázókra is, akik egy kicsit később kerültek sorra, úgyhogy gyakorlatilag egész este azon gondolkodhattam, van-e értelme ennek a kifejezésnek.
Míg ezen töprengtem, jól megvacsoráztam. Ugyanezen idő alatt Lőrincz sajnos kikapott, a magyar lányok meg részben önmagukat megverve nem jutottak döntőbe, de engem még mindig ez az étvágy dolog foglalkoztatott – valószínűleg ebbe fojtottam (el) a keserűségemet. Nem tudom, Lőrincz meg a lányok képesek voltak-e vacsorázni egy ilyen este után, nem is beszélve Merész Andrásról, aki a játékok kezdete óta mintha leadott volna néhány kilót. Elképzeltem, ahogy az olimpiai faluban szomorúan ül, csak piszkálja az ételt, ettől én is még szomorúbb lettem.
Kiskoromban elég rossz evő voltam, nagyapám mindig megpróbált valami „leleményeset” főzni, hogy ne szomorítsam már a szüleimet a soványságommal. Ez néha aztán sikerült is neki, de nem is csoda, hiszen Venesz nagyapám annyira leleményes szakács volt, hogy például az előző londoni olimpián az összes magyar sportolónak ő főzött. Pedig 1948-ban, a szétbombázott, csaknem éhező Európában az én hetvenes évek eleji felhizlalásomnál nyilván ezerszer keményebb feladat lehetett megoldani az olimpikonok élelmezését. Angliában még sok mindent jegyre adtak, ezért előzetesen megkérték a részt vevő országokat, hogy a szükséges élelmiszert hozzák magukkal – nagyapám gondolom otthon (lehet, hogy azon a széken ült, amin most én) kiszámolta, miből mennyi kell, úgy indultak útnak. A nélkülözésből kicsit gyorsabban kilábaló országok közben segélyeket küldtek a többi csapatnak: a hollandok 100 tonna gyümölcsöt és zöldséget, a dánok 160 000 tojást, a csehszlovákok 20 000 üveg ásványvizet juttattak el Londonba. Egybehangzó vélemények szerint egyetlen delegáció volt, amely dúskált az élelmiszerben – az amerikaiak egyik piknikjük után hatalmas sajtokat és sonkákat, rengeteg csokoládét és süteményt hagytak ott szétszórva, mert már nem bírták megenni. A szemtanúk számára ez azért lehetett különösen szomorú, mert az egyes csapatoknál megmaradt élelmiszert általában a helyi kórházaknak juttatták el (igaz az amerikaiak javára szól, hogy időközben már működtették a berlini légihidat – szórták a mazsolát). Az olimpia résztvevőinek élelmezése abban az időben annyira kulcsfontosságú volt, hogy amikor a francia olimpiai csapat vezetője a játékok után megírta 14 gépelt oldalas jelentését, 12 oldalon át csak az ellátással foglalkozott. A magyar beszámolók szerint nagyapám jól vezette a konyhát, főztjével pedig még a nagyevő birkózók és vízilabdázók is elégedettek voltak.
Azóta hosszú idő telt el (nagyapám idén lett volna 100 éves), közben már én sem vagyok annyira sovány, az olimpián pedig összehasonlíthatatlanul könnyebb ételhez jutni. Az előzetes becslések szerint a játékok ideje alatt negyven étteremben összesen 14 millió adagot szolgálnak fel a résztvevőknek, elfogy 230 tonna krumpli, 19 tonna tojás, 21 tonna sajt és 75 000 liter tej. Merész Andrásnak a bronzmeccsen még szüksége lesz a leleményességére és az energiájára, úgyhogy innen kérném, hogy egyen.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
