Amióta van erre lehetőség, néha újranézem a videomegosztókon a nagy magyar sportsikereket. Legtöbbször talán a vízilabdázók athéni döntőjét láttam, azt a közvetítést, aminek a végén Hajdú B. István a fürdőgatyás férfiak és a sírás összefüggéséről beszél, meg Gyurta Dani római világbajnoki címét, amikor meg Szántó Dávid repes az örömtől. A nagy teljesítményekhez gyakran emlékezetes hangok tartoznak, ez már azóta így van, hogy a rádió és a sport összekapcsolódott.
Nem fogom újranézni Deák Horváth Péter közvetítését Gyurta olimpiai aranyáról, vagy ha igen, legfeljebb hang nélkül. Ez a közvetítés ugyanis nemhogy emlékezetes, de semmilyen sem volt; szegény iderendelt Deák Horváth nem ért igazán az úszáshoz és nem is nagyon érzi, mikor milyen információra lenne szüksége annak, aki valamivel többet szeretne egy kommentátortól a csekélyke érzelmi támogatásnál. Deák Horváth lehetett kiváló rádiós szerkesztő, egykori labdarúgó körkapcsolásban Vass István Zoltánék mögött nagyszerű harmadik-negyedik láncszem, de a tévés úszásnál ez mit sem számít, itt ma már nem elég arról beszélni, amit a néző úgyis lát. Nyilván kell még ejteni néhány szót a lehetséges taktikáról (és az nem ér, hogy Gyurta a végén gyorsabb, mert ezt még a namíbiai kommentátor is tudja), az ellenfelek múltjáról és erősségeiről (itt meg az nem ér, hogy Kitajima már sokszor nyert), és az esetleges technikai hibákról vagy különlegességekről. Azért kategorizálok ilyen magabiztosan, mert mindez benne volt Szántó Dávid videomegosztóról terjedő, egyszerre szomorkás (mert miért nem ő?) és felemelő (mert profi, de beleérző), két percnél alig hosszabb kommentárjában. Ennek viszonylatában derült ki igazán, hogy Deák Horváth közvetítése tulajdonképpen alibi volt, olyan alibi, amelyet csak néhány rendezői baki, Czene Attila szégyenletes politikai performansza és a medencéből kilépő Gyurta Dani ismeretlen riporter általi megkínzása tett emlékezetessé.
Most persze fel lehetne emlegetni a régi legendás kommentátorokat, meg a legtehetségtelenebb alakokat is (az első napokban volt most a stúdióban egy új ember, aki engem kifejezetten Pirigyi Istvánra emlékeztetett), de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy milyen könnyedén szórja szét (engedi el) a közszolgálati televízió a hosszú évek munkájával felépített és tapasztalatokat szerzett szakembereit. Azokat, akik esetleg érdekesen tudnak kérdezni és beszélni (szerkeszteni és vágni), akiknek a mondandóját nem írja felül azonnal a képernyőn megjelenő eredménylista, akikről hallatszik, hogy egy műhelyhez tartoznak. Ugyanis talán ez látszik leginkább a mostani közvetítések zűrzavarán: a rádiós és tévés műhelyek szisztematikus összekavarása és szétverése, ami persze lehet, hogy mit sem számít, mert néhány év (három-négy olimpia) múlva úgyis minden médium a videomegosztókra költözik.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
