Mi már jócskán túljutottunk az első megrázkódtatásokon: Cseh Laci lecsúszott, a férfi vízilabdázókat elkalapálták, Nagy László a végén az oldalvonalon túlra dobta a labdát. Ilyenkor vigaszt csak az jelenthet, hogy mások még rosszabbul jártak. Mélyi József írása.
Csöndben lepergett egy nap, tele vereséggel. Nem tudom, összeszámolja-e valaki, hány vereségből áll össze egy olimpia, de ehhez előbb nyilván magát a fogalmat kellene tisztázni. A csapatsportágakban és a párharcokban minden világos, a többi viszont relatív; hetedik helyen döntőbe kerülni önmagában még nem vereség, adott esetben nem is kudarc. Ettől függetlenül egy bizonyos vereségmennyiség után (nálunk talán úgy a harmadik-negyedik nap környékén) már minden olimpián kirajzolódik egy-egy nemzet számára a versenysorozat kudarc-tendenciája, és nagyjából megjósolhatónak sejtjük, mennyire lehet sikeres a szereplés egésze.
Persze mi már jócskán túljutottunk az első megrázkódtatásokon: Cseh Laci lecsúszott, a férfi vízilabdázókat elkalapálták, Nagy László a végén az oldalvonalon túlra dobta a labdát. Ilyenkor vigaszt csak az jelenthet, hogy mások még rosszabbul jártak. Itt vannak például a németek, akik egy idő után önkínzásként már csak az éremtáblázat alját lesték, melyik az a sporttörpe-állam, amely velük ellentétben szégyenszemre már legalább egy bronzérmet összekapart. Aztán a spanyolok, akik nem győzték leszedni a keresztvizet addig ajnározott futballistáikról, mert azok úgy kezdhetnek csomagolni, hogy egyelőre még gólt sem rúgtak.
A legnagyobb csalódás azonban eddig valószínűleg a dél-koreaiakat érte, mégpedig legsajátabbnak tekintett felségterületükön: íjászatban. Pedig nekik tényleg álomszerűen kezdődött az olimpia, még meg sem nyitották a játékokat, legjobbjuk, Im Dong-hjun máris új világcsúcsot állított fel az egyéni verseny selejtezőiben. Ráadásul az első legenda is hozzájuk kapcsolódott: a legkiválóbb koreai íjász ugyanis gyakorlatilag vak. Hetvenméteres távolságból a 122 centiméteres táblát saját bevallása szerint szétfolyt színfoltok zűrzavarának látja, ebből kell minden lövésnél újra rendszert alkotnia, úgy tűnik, sikerrel. Magát nem is tartja ebből a szempontból hátrányos helyzetűnek, operációval nem akar változtatni az állapotán, szemüvegben pedig nem tud lőni; jobb is így, hogy nézne ki egy legenda a szódásüveg aljával a szeme előtt. A világcsúcs után azonban már másnap jött a hidegzuhany, a toronymagas esélyes koreaiak (talán csukott szemmel is mindhárman jobbak bárkinél) ugyanis a csapatverseny elődöntőjében vereséget szenvedtek a párharcban hihetetlenül hajrázó Egyesült Államoktól. Az amerikaiak aztán majdnem megnyerték az aranyat is, de döntőbeli ellenfeleik, az olaszok utolsó íjásza, Michele Frangilli, a ránehezedő rettenetes nyomás ellenére befejezésként a győzelemhez szükséges tízest lőtt. Az olaszok boldogsága leírhatatlan volt, a koreaiak szomorúan nyertek a mexikóiak ellen a bronzmeccsen.
Másnap, a nők versenyében – mint az ezt megelőző hat olimpián mindig – a koreai íjászok aztán megint diadalmaskodtak a csapatban, és úgy tűnt, helyreállt a világ rendje. Különösen úgy, hogy hétfő estére a németek is megszerezték első érmüket: Britta Heidemann a női párbajtőrözők között ezüstérmes lett. Igaz, hogy közben az elődöntőben csak egy vitatott tussal győzött, a vereséget szenvedett koreai lány pedig hosszú percekig zokogott a páston, végül öltönyös uraknak kellett őt letámogatni. Az olimpia olyan, mint egy skót zuhany.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
