Hétfő délelőtt az a kérdés, hogy vajon mekkora versenyző Cseh László. A szörnyűséges négyszáz vegyes fizikailag, lelkileg összetörte, ez vasárnap a futam után jól látható volt. Valószínű, hogy nem fizikai-állóképességbeli okai voltak a kudarcnak, hiszen csapattársai sorra ússzák egyéni legjobbjaikat. Hogy mi játszódik le Cseh szívében, és mi van a fejében, azt talán ő maga sem tudná elmondani. Azt hiszem, ennyien még sosem drukkoltak neki. Az ÉS főszerkesztőjének írása.
Megvan az első aranyérem, viszonylag gyorsan, negyvennyolc órán belül. Az utóbbi olimpiákon elszoktunk a korai sikerektől, főként, mert az első napon kezdő sportágakban visszaestünk, gondolok itt főként a vívásra és sportlövészetre. És viszonylag hamar összejött három érem, tegyük hozzá, nem elsősorban azoktól, akikben biztosak lehettünk, és azt is hozzátehetjük, hogy akiktől a legtöbbet vártuk, azok közül Berki Krisztián önmagához képest elég közepes produkcióval kezdett, a vízilabda-válogatott pedig csak szenvedett három negyeden át, a négygólos különbség ránk nézve igencsak hízelgő. Jobb persze, ha a bajok az elején mutatkoznak – mondja a szakvezetés –, de jobb, ha a bajok egyáltalán nem mutatkoznak.
Az úszók közepesen kezdtek, nem csak Cseh és Verrasztó kiesése, mégcsak nem is az első két nap elmaradt érem miatt, hiszen Gyurta és Hosszú két negyedik helye is szépen csillog. Hanem itt van Kapás Boglárka nyilatkozata a négyszáz gyors előfutama után: "Nem éreztem magamban az erőt"– mondta a tehetséges úszó, és ez némiképp érthetetlen, hiszen mikor érezze magában az erőt a versenyző, ha nem az olimpián, azon belül is, nem akkor, amikor először áll rajthoz.
Ilyen persze van, Csernoviczkiról, Ungváriról és Szilágyiról és általában, az egyéni versenyzőkről azért lehet csakis a legnagyobb elismerés hangján beszélni, mert a mai hivatalos, állami szintre emelt labdajáték-őrületben (ld. látványsportágak kiemelt támogatása) az egyéni versenysportok elhanyagolása és elgyengülése hosszabb ideje tartó folyamat, amin nem változtatnak a mostani sikerek sem. Ezek a sikerek ugyanis – különösen Szilágyi Áron aranya – a sportág általános állapota ellenére és nem pedig eredményeként születtek. A látványsportok eleve kérdéses jogszerűségű támogatása bizonyos érdelemben diszkriminatív a többi, nem támogatott sportággal szemben, nem beszélve arról, hogy a vívósportban állandóak a belviszályok, szaktekintélyek kényszerülnek külföldre, nem véletlen, hogy több ázsiai országban olyan magyar vívóedzők hozzák fel a sportágat, akikre igen nagy szükség volna itthon. Szilágyi győzelme az egykori nagy magyar vívósport megmaradt hagyományának eredménye, és természetesen a rendkívüli tehetségű versenyzőé, de nem véletlen, hogy ilyen sikerekből egyre kevesebb van, mert a sportági alapok vészesen szűkülnek.
A döntő asszót Horváth Mariann közvetítette, igazán szakszerűen, kellő beleéléssel, ahogy az egykori kiváló vívótól elvárható. A döntő találatnál aztán elérzékenyült, ami élénk polémiát váltott ki az internetes fórumokon: sírhat-e a riporter? Legalább annyian voltak amellett, hogy igen, mint ahányan azt mondták, hogy nem. Nem akarok ebben igazságot tenni, véleményem szerint a sírás elsősorban nem akaratlagos művelet, többnyire magától jön. Ami föltűnt, és ez inkább kérdés volt számomra, hogy vajon meddig sírhat egy riporter? Horváth Mariann mintha kicsit többet sírt volna a kelleténél, vagy talán az indokoltnál. Ezt sem tartom persze, túl nagy bajnak, de kétségtelen, hogy föltűnt.
Az ezüst és a bronz két valóban nagy sportember kitartó küzdelme az ellenfelekkel, meg az elemekkel. Az 1992-es nagy barcelonai áttörés után ezt a sportágat is kikezdték a belső feszültségek, évtizednek kellett eltelnie, mire rendeződtek a viszonyok, és a Kovács-Csősz-Hajtós-féle generáció után összejött egy olyan társaság, amelyik az első két napon két érmet szerzett, ami nyilván nem jelenti azt, hogy így marad a végéig.
Hétfő délelőtt az a kérdés, hogy vajon mekkora versenyző Cseh László. A szörnyűséges négyszáz vegyes fizikailag, lelkileg összetörte, ez vasárnap a futam után jól látható volt. Valószínű, hogy nem fizikai-állóképességbeli okai voltak a kudarcnak, hiszen csapattársai sorra ússzák egyéni legjobbjaikat. Rózsa Norbert is nagy esélyesként érkezett Atlantába, különösen 100 mellen volt favorit. Aztán simán lemaradt a dobogóról, majd néhány nappal később gyengébbik számában, 200 mellen győzött. Az ilyen példázatok persze szépek, jól hangzanak, de hogy mi játszódik le Cseh szívében, és mi van a fejében, azt talán ő maga sem tudná elmondani.
Azt hiszem, ennyien még sosem drukkoltak neki. Rá is fér.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
