Akár a magyar vitorlássport stabilitását is mutathatja, hogy ugyanaz a csapat száll vízre a londoni olimpián, amelyik Pekingben is próbálkozott. Akkor is, most is Detre Diána, Berecz Zsombor és Gádorfalvi Áron a magyar résztvevő. Úgy fest tehát, hogy négy év alatt nem bukkant fel olyan versenyző, aki sikerrel hajtott volna a kvalifikációra – illetve egy volt, de ő tíz perc után le is bukkant. Nézzük azonban a dolgok optimista olvasatát – ez amúgy rá is fér a sportágra –, a magyar vitorlázók az 1960-as római játékok óta minden olimpián ott vannak és nem is mindig csak azért, hogy „ki legyen a csapat”: a sportág csúcsteljesítménye a Detre-fivérek 1980-ban Tallinban a repülő hollandi osztályban szerzett bronzérme.
„Ebből az éremből több cikluson keresztül megélünk” – esett le a nagy kő a korabeli szakvezetés szívéről a magyar vitorlássport eddigi egyetlen olimpiai érmének megszerzését követően (a másik egyérmes sportág a tenisz Tapavica Momsilo 1896-os bronzával). Ez amellett, hogy hűen tükrözte a sportág akkori finanszírozási viszonyait, előrevetítette azt is, hogy a vitorlázás továbbra sem lesz tömegsport, fejlődését vagy akár fennmaradását nem az organikus növekedés, hanem esetleges, ad hoc pénzügyi és szakmai akciók „alapozzák meg” (ez aztán sajna, be is jött, évről-évre vékonyabbak az utánpótlásmezőnyök, igaz, nemzetközi összevetésben sem rosszak). Pedig azt, hogy abban az 1980-as olimpiai mezőnyben Detréék sikere nem kicsúszott eredmény volt, napnál világosabban bizonyítja a három évvel később, immár a teljes mezőnyben elért világbajnoki negyedik helyük (is).
A magyar vitorlássport mindmáig legnagyobb olimpiai sikerét értékelve nem lehet eltekinteni attól, hogy az ikrek csonka mezőnyben szerezték meg a bronzérmet. A moszkvai olimpiát ugyanis 65 ország politikai okok miatt bojkottálta, s a távolmaradók között olyan, a vitorlássportban bombaerős nemzetek voltak, mint az USA, Japán, az NSZK, Nagy-Britannia, Ausztrália, Franciaország vagy Kanada (az olimpiákon eddig kiosztott 159 bajnoki cím közül 68-at ezek az országok jegyzenek). Az olimpiai bronz persze ettől még szép siker, ami tagságot jelent abban az elitklubban, amelyet a vitorlásolimpiákon bármilyen érmet nyert 40 ország alkot. (Londonban több mint 200 nemzet indul)
A magyar olimpiai vitorlázást persze nem csak a Detre-testvérek jelentik, a pekingi játékokkal együtt eddig 55 magyar vitorlázó jutott ki olimpiára, sokan közül többször is. Tán meglepően hangzik, de a magyar vitorlázás bátran nevezhető olimpiai sikersportnak is, főleg a körülmények és adottságok figyelembe vételével. Ad 1: Magyarországon kívül ugyanis mindössze három olyan ország – Ausztria, Csehország és Svájc –, nyert érmet vitorlásolimpián, amelyiknek nincs saját tengerpartja. (Igaz, közülük a harmadikak vagyunk, az osztrákoknak 3 arany (!) és négy ezüstjük van, a cseheknek egy ezüstjük.) Ad 2: A vitorlázók 1960 óta, azaz 52 éve megszakítás nélkül ott vannak minden olimpián (és előtte még kettőn is), amit azért több sokkal ismertebb, támogatottabb és népszerűbb sportág nem tudott abszolválni, és ami messze nem nevezhető kézenfekvőnek.
A londoni – illetve Weymouth/Portland-i – versenyek után sem lesz több magyar vitorlásolimpikon, mert ugyanaz a három versenyző – Detre Diána (a tallini bronzérmes egység kormányosa, Detre Szabolcs lánya) a női szörf, Berecz Zsombor a laser, Gádorfalvi Áron a férfi szörf osztályban – száll vízre Angliában is, mint Pekingben. Közülük Detre Diánának nemcsak a kvótát kellett megszereznie, hanem válogatóznia is kellett az ugyancsak kvótát szerző Cholnoky Sárával. A párharcot aztán, ha szűken is de pekingi olimpikon nyerte. A részvételi csúcsot Gádorfalvi Áron tarja, aki sorrendben ötödik olimpiáján száll vízre. A legtöbb magyar vitorlázó az 1996-os atlantai olimpiára utazott, a 12 vitorlázó tömeges részvételnek számít, a következő legnépesebb magyar csapat Barcelonában szállt vízre, ott nyolcan sorakoztak a rajtnál.
| Rabolimpia Balatonfüreden |
| Az elbojkottált 1984-es Los Angeles-i olimpia "helyett" a távolmaradó szocialista országokba szétszórt helyszíneken megrendezett Barátság Versenyeknek nevezett rabolimpia vitorlásversenyeit Balatonfüreden bonyolították le – el lehet képzelni, milyen hangulatban. Az utolsó pillanatig az igazi olimpiára készülő, majd Balatonfüredre odaparancsolt vitorlázók lefutották ugyan az előírt futamokat, véres küzdelem azonban nem volt, sokkal inkább a csalódottság és a paródia hangulata uralkodott. Természetesen győzteseket is hirdettek, az érmeket is kiosztották, de azt senki sem gondolta, hogy a komédia bármilyen minimális mértékben is egy lapon említhető lenne az olimpiával. A szervezők becsületére legyen mondva, erre maguk is rájöttek és nem erőltettek az olimpiával való semmiféle összevetést, helyettesítést a kommunikációban sem. A színvonal egyébként nem volt rossz, hiszen a keletnémet, a lengyel és a szovjet vitorlázók a teljes mezőnyben is a legszűkebb élvonalhoz tartoztak. A rabolimpián a magyar versenyzők végül három második és két harmadik helyezést értek el. |
Három olyan olimpia volt, ahol csak egy-egy magyar hajós indult: 1936-ban Berlinben, 1964-ben Tokióban és 1976-ban Montrealban. Korabeli kikötői hírek szerint az utóbbira többen is mehettek volna, de pénzügyi megfontolások miatt csak egy, a finn dinghy osztályban volt magyar induló. Akkoriban ugyanis ebben a hajóosztályban a rendezők adták a hajótestet, s a versenyző csak a vitorlát és az árbócot hozta, így a magyar finnes árbócát hozzácsapták a rúdugrók rúdjaihoz, s így megúszták a drága hajószállítást, míg a többi osztályban a hajót is vinni kellett volna.
A tallini bronz mellett sokszor végeztek az első tízben a magyar vitorlázók, München/Kielben például két osztályban is, de például a csonka olimpián is volt még egy tízen belüli helyezés. Ezek nagyon értékes eredmények, az olimpia ugyanis – most jön az igazi közhely–, különbözik minden más versenytől, világ- és Európa-bajnokok, korszakos versenyzők képesek érthetetlenül elhasalni, senki által nem értve „kampec dolores” módon versenyezni. A magyar vitorlázókat sem kerülték el a combos betlik, Barcelonában például az egyik osztályban aktuális Európa-bajnok egységünknek nem sikerült megelőznie egyetlen ellenfelét sem. Ugyancsak nagyot betlizett egy másik osztályban a játékokra világranglista vezetőként érkező hajó: a 15. helyen zárta a versenyt. Ugyanebben az osztályban 2000-ben és 2004-ben egyaránt a magyar hajó hozta a kulcsot, s a következő játékokra ki sem jutott magyar egység.
Mindez persze nagyon viszonylagos, hiszen már az olimpiára való kijutás is szinte emberfelettit követel a magyar vitorlázóktól és az 52 éves folyamatos jelenlét elképesztő teljesítmény a sportágtól és az egyes versenyzőktől. Alapértelmezésben is, de ennek fényében még inkább hihetetlen annak a magyar vitorlázónak az esete, aki idén májusban 10 percig tarthatta magát olimpiai résztvevőnek. A Nemzetközi Vitorlás Szövetség (ISAF) ugyanis szerepeltette az akkor lezárult utolsó kvalifikációs versenyen kvótát szerzett vitorlázók között. Ennyi idő alatt derült ki ugyanis, hogy az ISAF tévesen tájékoztatott az Uruguay-i versenyző visszalépéséről, s ezt maga az érintett cáfolta magyar versenyzőtársának telefonon.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
