Valami véget ért az európai futballban - szinte egyszerre jelentette be búcsúját majd' egy csapatra való világklasszis futballista. Őket az internet és sporttelevíziók nemzedéke már közelről ismerte, ellentétben korábbi idők bálványaival, búcsújuk ezért is fájóbb. Nehéz elképzelni nélkülük a kedvenc csapatainkat - búcsúztató következik, bálványokra hangolva.
Pippo Inzaghi
A „lesen született” csatár, a végtagjait dobáló, folyamatosan reklamáló marionettfigura, a sérülékeny, mindig visszatérő, egyszerűen elnyűhetetlen futballkölyök. Ő a példa – az egyre ritkább példa –, hogy még a legmagasabb szinten sem csak a hibátlan mozgáskoordinációval és/vagy atléta testalkattal megáldott atomcsatároknak van keresnivalójuk a modern futballban.
A Juventus az Atalantától vette meg egy 25 gólos szezon után, a zebráknál a következő három szezonban 74 gólt lőtt. De 2001-ben elment a Milanhoz, mert Trezeguet kiszorította a Juvéból. Ancelottinál megint kivirágzott, a 2003-as, BL-győzelmet hozó évben 30 gólnál állt meg, a Bajnokok Ligájában 16 meccsen tizenkettőt lőtt… Aztán megint jöttek a sérülések, a csonka szezonok, Pippo időnként visszatért. 2007-ben összesen 2 gólnál járt a bajnokságban, Ancelotti mégis őt tette be a BL-döntőben, állítólag Berlusconi kifejezett óhaja ellenére. Két gólt lőtt a Liverpoolnak Athénban – helyesebben az egyik bepattant róla, mert megint jó helyen állt. A döntő után egyedül őt nem engedték le a pályáról a Milan-szurkolók.
Az utóbbi két szezonban már jóformán nem is játszott, most elköszönt. Kereken 300 milánói meccs után. A Bajnokok Ligájában csak Raúl áll előtte a góllövők örökranglistáján. Góljai mellett valahogyan a típusa is hiányozni fog a futballból. Nincsenek már ilyen csatárok – akik mintha csak az utcáról beálló, rohangáló kölykök lennének.
Alessandro Nesta
A világ legjobb középhátvédje volt, nagyjából egy évtizeden keresztül. Olyan természetességgel játszott, ahogyan a fű nő. Semmi látványos sallang, semmi fizikális demonstráció, nem csúszott be nyolc méterről és nem bikázta el a labdákat. Egyszerűen csak mindenhova odaért – illetve nem is kellett odaérnie, mert már ott volt. Helyezkedése, térlátása, ütemérzéke páratlan, szinte példa nélküli eleganciát kölcsönzött neki.
A Lazio sajátjának tekinti ma is, pedig tíz éve a Milan futballistája. Nem indult szerencsésen a karrierje, a kékeknél egy edzésen eltörte Paul Gascoigne lábát. Később sokszorosan vezekelt a szurkolók előtt fantasztikus játékával. Csapatkapitánya volt a 2000-ben bajnokságot nyerő Laziónak.
Saját kérésére adták el a Milannak 2002-ben, mert a Lazio az anyagi összeomlás szélére került. Így akarta megmenteni klubját. A Milanban is ikon lett, kétszer nyert bajnokságot, kétszer BL-t. Az olasz válogatottban Cannavaróval alkotott védőpárosuk a futballtörténelem egyik legnagyobb hátsó duója. Amit a 2000-es Európa-bajnokságon és a 2006-os vb-n produkáltak, annál egyszerűen nem lehet tanáribb módon játszania hátvédnek.
Súlyos sérülések, teljes egészében kihagyott szezon után is visszatért egy átalakuló, régi önmagát kereső Milanba. Távozásával most végképp pont kerül az Ancelotti építette nagy Milan történetére.
Lesznek még alighanem jó csapatai a Milannak. De a 2007-es BL-győztesnél jobb egy ideig aligha. Kakával, Pirlóval (ők ketten idén is bajnokok lettek még, már nem a Milannal), a szintén búcsúzó Seedorffal, Gattusóval a középpálya rombuszában, Nestával és Maldinivel a védelem tengelyében, Inzaghival és – korábban – Sevcsenkóval a csatársorban halálos hatékonysággal dolgozó, precíz, gyilkos és közben művészi gépezetet egy ideig nem látunk többé.
Alessandro Del Piero
Ő aztán tényleg a futballra született, az a típus, akire gyerekkorában rámutatnak, hogy majd ő egyszer… És hányan vannak, akik aztán be is váltják a reményeket? Del Piero pályája ilyen szempontból is varázslatos.
1993 szeptemberében debütált a Juventusban, amelyet egészen mostanáig nem hagyott el. A klubhűséget ma amúgy is a legnagyobb értékként kezelik a szurkolók, hiszen ifjú titánok két plusz nulláért a bankszámlán egy szezon után is hajlamosak otthagyni klubjukat. Del Piero patriotizmusát felnagyítja a 2006-os Calciopoli, miután a Juventust – bajnoki címeit elvéve – a másodosztályba száműzték.
32 éves volt akkor, góllövőformája mint fénykorában – mehetett volna máshova. Nem ment: gólkirály lett a Serie B-ben, aztán visszajuttatva csapatát, egy halovány Juventussal gólkirály lett az első osztályban is. Csak hogy megmutassa a hűtleneknek, hogyan kell ezt.
Akkor pedig már mindent elért, amit futballista elérhet: bajnoki címek (a köré épülő, 90-es évek közepétől a 2000-es évek elejéig Európa top-csapatai közé tartozó Juventussal), Bajnokok Ligája-siker és világbajnoki cím az olasz válogatottal. Eddigi utolsó válogatott gólját a németeknek lőtte a vb elődöntőjében, Berlinben, a hosszabbításban. Csatárként, középpályásként, szervezőként egyformán fantasztikus volt, ráadásul igazi vezér, aki bármikor odaállt bevarrni a mindent eldöntő szabadrúgást – legutoljára alighanem az idei bajnoki aranyat csempészte vele a torinói vitrinbe.
704 meccset játszott a zebrák mezében, több mint 150-nel előzi meg a listán második Scireát. Klubja vezetősége nem csinált titkot belőle, hogy nincs szüksége – semmilyen formában – a továbbiakban Del Pieróra. Nem sértődött nyilatkozatokat küldött válaszul, csak egy búcsúlevelet a szurkolóknak.
Nehéz elképzelni, hogy ez a fajta lovagi hűség a jövő futballjában nem lesz muzeális érdekesség. És nehéz elképzelni az olasz futballt Del Piero nélkül.
Ruud Van Nistelrooy
Inzaghihoz hasonló típus: ha az alkati erényeket kellene sorolni vele kapcsolatban, nem jutnánk messzire. Jól fejelt és erőszakos volt, de nem volt cselkirály, nem vert húsz méteren tízet a védőkre és nem volt szédületesen technikás sem.
Egyszerűen legyőzhetetlen volt a kapu előtt. A jó döntések embere. Ha bevetődni kellett, ha fejelni, ha kapásból ellőni, ha belebikázni, ha emelni, ha csak beesni a kapuba labdástul, Van Nistelrooy tudta, mit válasszon. Úgy játszott, mintha az élete múlt volna rajta, hogy ne hibázza el a döntést.
A Manchester United holland gólkirályként vásárolta meg a játékjogát 2000-ben – már 24 éves volt, nem csodagyerek –, erre elszakadt a térdszalagja. Aztán nagyon gyorsan nekiállt behozni a lemaradást. Alex Fergusonnál jó kezekben volt, egy támadásokra épülő taktikában. Első három manchesteri szezonjában 110 gólt lőtt összesen. Nem tudtak vele mit kezdeni az ellenfelek, a Premier League-et mintha neki találták volna ki, a rohanás közben meghozott jó döntések emberének.
A Bajnokok Ligájában háromszor volt gólkirály, 2003-ban 14 góllal. De a serleget egyszer sem nyerte meg a Uniteddel és bajnok is csak egyszer lett. Pechjére az Arsenal varázslatos korszaka, majd a Mourinho-féle Chelsea diadalmenete pont az ő manchesteri korszakára esett.
Úgyhogy elment a Real Madridba, pedig a latinos futball igen messze van a stílusától. Gondoltuk mi. Ehhez képest első szezonjában gólkirály és bajnok lett, a másodikban „csak” bajnok. Két év alatt 53 gólt lőtt. Aztán újra a sérülések, a kor, az átalakuló Madrid – Van Nistelrooy lehúzott két szezont a Bundesligában, egyet a Málagában, szerény termelékenységgel.
Most pedig befejezte ő is, a Bajnokok Ligája harmadik legeredményesebb csatára.
Raúl
Ő tulajdonképpen már akkor elköszönt, amikor elhagyta a Real Madridot. De tisztességes, jó csatárhoz méltón a Bundesligában is megtette a magáét. Nem levezetett, hanem vezéregyéniség volt a Schalkéban.
Ám madridi búcsúja akkor is lezárta pályafutása fényes részét. 17 évesen került be a Real Madrid kezdő csapatába, első évében rögtön 10 gólt lőtt. A következőben megkezdte a termelést a Bajnokok Ligájában is (épp a Ferencváros ellen). A kupában, amit neki találtak ki. Morientessel, Ronaldóval, Van Nisztelrooyjal, szinte mindegy volt neki, kivel kell együtt játszania. A BL góllövőlistáját máig ő vezeti.
Mindig tudta, mögötte áll a klub. Húszas évei közepére már mindent megnyert a Real Madriddal, ikon lett. Eleganciája, kapu előtti határozottsága, sportszerűsége, klubhűsége tette azzá – és a góljai.
Ötször volt az Év játékosa Spanyolországban, ami rekord. Háromszor a Bajnokok Ligája legjobb csatára, kétszer a sorozat gólkirálya. De ezek csak a címek, Raúl egyéniségét nem ezek írják le.
A fehér mez, amit majdnem egész pályafutása során viselt, az olyan játékosokra lett megtervezve, mint ő. Akik a sport eleganciáját, jellemformáló szerepét képviselik. A „királyi” jelző, amit a madridi klub visel, ezt a fajta magatartásformát jelzi, noha nem Raúl volt a klubtörténet legelegánsabban futballozó játékosa. De magatartásának eleganciája egyedülálló.
Hogy el kellett mennie Madridból, az tulajdonképpen érthető volt, bár felfoghatatlan. De ő még futballozni akart, mielőtt a Real Madrid öltönyös élő prezentációjává válik. Most pedig még pénzt akar keresni, ezért Katarba szerződik.
Nem fogjuk már igazi csatárként látni, ahogyan a többieket sem igazi klasszis mivoltukban. Sok minden eltűnik velük és lesz helyette sok minden más. Teljes világ lesz – de más világ lesz teljes ezentúl az európai futballban.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
