Nem Hamiltonról vagy Schumacherről, és még csak nem is a regnáló világbajnokról szólt a vasárnap elkezdődött 2012-es szezon első versenye, hanem a világbajnoki formát villantó, futamgyőztes Buttonról és a körülmények összejátszása ellen egész hétvégén küzdő Raikkonenről. A Ferrarik sehol.
Az ugyan nem valószínű, hogy aki követi a Forma-1 cirkusz eredményeit, az ne látta volna az idei első futamot, de ha a Melbourne-i végeredményből akarnánk rekonstruálni az Albert parkban történteket, teljes tévútra tévednénk. Az élen célba érők által rajzolt McLaren-Red Bull-McLaren-Red Bull sorminta ugyanis semmilyen szenzásiós dolgora nem utal; nagyjából ez volt tavaly is. Még Alonsó 5. helye is belefér, a többit meg eddig - mindenki tegye szívére a kezét! - nem nagyon figyeltük. Ahogy azonban a 6-10 hely végső sorrendje vasárnap kialakult, az várakozáson felüli szezonnyitányt biztosított Ausztráliában.
(Azt most ne pörögjünk túl, hogy a hosszú évek után az MTV-re visszakerülő Forma-1-es közvetítés képes volt-e bármiféle előrelépést felmutatni a paliklászlós infantilista közvetítési aranykorhoz képest. Azt se érdemes feszegetni, hogy a stúdióban ülő Mérei Andrea unalmas felszínességét mennyiben sikerült kompenzálni a stúdióba meghívott vendégekkel, és hogy miért nem készültek arra a stúdióban, hogy a világ másik feléről bejelentkező Mezei-Wéber párosnak gondja akadhat a közvetítési vonallal. Azt pláne ne, hogy a futam utáni elvileg helyzeteket analizáló, osztott képernyős részben az illusztrációként használt visszajátszásoknak kevéske köze volt ahhoz, amiről Mihelisz Norbert és Szabó Róbert beszélt. Mindez azért nem túlzottan lényeges, mert a futam mindezt képes volt feledtetni.)
Button: győzelem gombnyomásra
A rajt előtt a következő kérdések tűntek a legfontosabbnak: 1.) Hamilton képes lesz-e megnyerni a versenyt azután, hogy magabiztosan hozta az időmérőt? 2.) Mire képes versenytempóban a Red Bull / Ferrari? 3.) Mire megy Schumacher / Raikkonen?
Aztán kialudtak a piros lámpák, és ahogy a 22 versenyző az aszfaltba nyomta az alatta lévő, nagyjából 18 ezer lóerőt, jól látszott, hogy az 1.) kérdés eldőlt. Azt, hogy a 2009-es világbajnok (Button) milyen simán lenyomta az eddig a "rajtgép" hírében tetszelgő 2008-ast (Hamilton), a verseny utáni arcok árulkodtak. Hamiltonról sütött a sértődöttség és a keserűség, még az ilyenkor kötelező győztes csapatképen is ő a kakukktojás. Button olyan magától értetődően tisztán fordult rá az első kanyarra, hogy lényegében oda is lehetett adni neki a pezsgőt és az ezüst gyümölcsös tálat.
Hamilton egyszerűen lassabb volt, Webber ellenben (szokása szerint) el is aludt. Rosberg és Schumacher viszont szinte átrepülte az előttük lévő autókat, és a két Ferrari is egészen előkelő helyen találta magát. Aztán az első kanyarban kettészakadt a mezőny: koccant (Webber), megpördült (Senna) és füvön menekült (Raikkonen) az egész középső és hátsó alakzat.
Az első verseny a reális várakozásoknak megfelelően alakult; a versenyzők olykor átbillentek a még eredményes és kifizetődő kötéltánc közben a határon. Emiatt azonban Vettel csupán némi füvet túrt fel a pályára a célegyenes végi kanyarban, Maldonado viszont (aki a verseny elején kivégezte Grosjean jobb első felfüggesztését is), az utolsó körben, Alonso 5. helyét megirigyelve hirtelen az egész hétvégéjét vágta a falhoz.
A Red Bullról és a Ferrariról (na jó, csak Alonsóról) kiderült, hogy jó a versenytempójuk, és vélhetőleg ezt lehetne mondani a Mercedesről is, ha Scumacher váltója nem megy tönkre, és Rosberg az utolsó körben nem szenvedi el azt a defektet, ami végül a pontszerzésébe került. Apropó utolsó kör. Van, aki azt, ami történt, teljesen össze tudta rakni? Ahogy elkezdték és ahogy befejezték, aközött a 6-10. helyig minden megváltozott. Maldonado, Rosberg, Perez ki-, illetve hátrébb esett, Kobayashi, Raikkonen és az utolsó méteren pontszerző helyre besurranó Di Resta előbbre lépett.
"Why Me?"
Az egyik félreértett versenyszituációban a csapatnak kiabáló Raikkonent ide citálva: a hétvége legnagyobb kérdése sokak számára maga a finn volt. Az, hogy miként teljesít egy valódi versenyen, két év kihagyás után.
Nos, a szabadedzéseket és az időmérőt alapul véve: rosszul. Igaz, abban, hogy a Lotus két nap alatt képtelen volt a kormányszervót a finnre igazítani, illetve hogy csupán a 18. helyre kvalifikálta magát, a csapat is nyakig benne volt. Egy olyan sportban, ahol olykor szinte a belégzés-kilégzés optimális hosszát is a versenymérnök rádión érkező utasítása alapján végzik a pilóták, blama nem értesíteni a pilótát arról, hogy csipkedje magát, ha még egy kört futni akar, mert lejár a rendelkezésre álló idő. Nem szóltak a fülére, ki is esett a Q1-ben.
Mindezek tetejébe a verseny is rosszul indult Raikkonen számára, mert bár végül a 17. helyről, a pálya tisztábbik oldaláról indulhatott (mert Perez váltót cserélt és ez öt rajthelyébe került), de az első kanyarban törvényszerűen érkező káosz miatt ez csak hátránnyal járt. (A belső ívről, lényegében Raikkonen mellől induló Massa például éppen ezért tudott előbbre ugrani - hogy aztán, ahogyan tavaly is sokszor, összeakassza a Ferrariját egy éppen arra járóval. Most Senna volt ennek a kárvallottja.)
Hanem aztán "a" Lotust - mivel "a másik" Grosjeannal hamar kiszállt a versenyből - meglehetősen nagy vehemenciával és eredményesen rúgta feljebb a sorrendben. Igen találóan, a BBC riporterei hálót szövő pókhoz hasonlították azért a manőverért, amivel a Massával viaskodó Kobayashit egy szempillantás alatt lelépte. Az pedig kifejezetten rutinfeladatnak tűnt, ahogy Massát is átlépte azzal a DRS-sel, amit élesben ugyebár most használt először.
Arról már nem tehet a finn, hogy Petrov Caterhamja a célegyenes közepén leparkolt és ezzel pályára szólítótta az errefelé kötelező biztonsági autót. Ennek az lett a következménye, hogy mivel a kerékcserék nem Raikkonennek kedveztek, beszorult Kobayashi mögé. De ahogy az utolsó előtti kanyarban bebújt Perez mellé, összességében mégis azt a feltevést szilárdította meg inkább, hogy úgy tért vissza az F1-be, mintha el sem hagyta volna.
Ahhoz pedig nem kell nagy jóstehetség, hogy a hétvégén Sepangban az időmérőn nem fog hibázni, és a versenymérnők rá fog szólni a fülére, ha fogytán az idő.
Kovács Kokó István: Nem baltával rontok be az irodába
Gazdasági és jogi átvilágítást ígért a Magyar Ökölvívó Szakszövetség újonnan megválasztott elnöke, Kovács Kokó István. Atlanta olimpiai bajnoka a rá váró feladatok mellett beszélt arról, mekkora szerepe lehetett a politikának a megválasztásában, miként alakult a viszonya Erdei Zsolttal, miért indul nála hatalmas mínusszal a szövetségi kapitány, és hogy miért ilyen határozott a véleménye Imane Helif ügyéről. Interjú.
