Június 11-én kezdődik a labdarúgó-világbajnokság, az esztendő legjobban várt sporteseménye Dél-Afrikában. Mit gondolnak a vébéről íróink? Kinek szurkolnak és miért? Összeállításunkból kiderül.
Dragomán György: Az 1982-es vébé volt az első, amit követtem, rádión hallgattam a meccseket, kilenc éves voltam. Erdélyben ritkaságszámba mentek akkor a focistás matricák, nekem nagy csereberéléssel és iszonyú matchbox-áldozatokkal egy argentin játékost sikerült beszereznem (sajnos nem tudom már, hogy kit), ennek annyira örültem, hogy rögtön a dzsekimre ragasztottam a szívem fölé, ahonnan aztán le se lehetett többet vakarni. Pedig amikor négy-egyre kikaptunk tőlük, akkor nagyon megbántam, de már késő volt. Így lettem Argentína-szurkoló. Akkor gyorsan kiestek, de aztán négy év múlva... Most is nekik drukkolok tehát, remélem, győznek is.
Esterházy Péter: A helyzet, mert van helyzet, a következő: mint mindig, most is élek evvel a lapos, ám igaz tréfával, hogy, mint mindig, most is a magyaroknak fogok természetesen szurkolni. (Nyilván egy meccset sem fogunk elveszteni stb. De már megszoktam ezt a helyzetet, nem búslakodom miatta.) Amúgy óvatos duhaj lettem, vagyis úgy drukkolok, ahogy azt régen sose (és lenéztem azokat, akik így): majd kialakul. A Barcelona miatt spanyol, a MU miatt angol, Messi miatt argentin, a régi nagy holland idők miatt holland - ezeket tervezem. Ja és a brazilok. Szóval nem tudom. Elvileg minden meccset meg fogok nézni. Hogy ki nyer? Mondjuk a spanyolok. Meg persze mi.
Spiró György: Amióta televízióm van, 1977 óta (későn lett tévém), igyekszem nézni a legjobb meccseket. Lanyhuló lelkesedéssel ugyan, de ezt a világbajnokságot is nézni fogom. Az én ízlésemhez képest túlságosan fel vannak pumpálva ezek a fiúk, az ő doppingolásukat nem vizsgálják, akárcsak az amerikai futball, a baseball- és a kosárlabda-játékosokét sem, túl nagy üzlet, de azért a labdakezelés nem gyógyszerek függvénye. Amióta nincs magyar válogatott a vébén, nem drukkolok senkinek.
Grecsó Krisztián: Horgászni és focit nézni úgy szokás, ahogy apánktól tanultuk, az előbbit az enyém utálta, az utóbbit imádta, de hát ő még el volt kényeztetve. "Ha nincsenek magyarok", kezdődött a szentencia, és akkoriban olyan ritkán volt, hogy nem voltak, mostanra viszont ez az okosság a leghasznosabb tanács lett, hogy is kell meccset nézni akkor, ha egy tornán nincsenek magyarok. Ilyenkor minden meccsen az esélytelenebbnek szurkolunk, a vébé-kedvencet pedig alkalmilag választjuk ki egy váratlan győzelem után. Hát honnan tudnám én most, hogy kinek fogok szurkolni? Brazíliának nem, az biztos.
Darvasi László: Nekem a mai labdarúgás egyre ellenszenvesebb az őt uraló pénz képmutató és immorális diktatúrája miatt. Tehát legszívesebben a St. Paulinak szurkolnék, de mivel ez csak egy szolid német kiscsapat, helyes közönséggel, ezért a világbajnokságon az emberi tényezőknek fogok szurkolni. Vagyis a hibáknak. A kihagyott helyzeteknek. A bírói tévedéseknek. Kúrja csak fölé három méterről. Nagyon szép lesz. És az is szép lesz, amikor hetvenről becsavarja. És biztosan szurkolok a kicsiknek, a nem várt mutatványoknak. És jó lenne látni valami helyes, új gólörömöt is. Szóval hogy az ember harcolja magát vissza ebbe az egészbe, ami már régen nem játék, hanem jéghideg, romlott üzlet.
Závada Pál: Az igazság az, hogy én nem követem a futballvilág eseményeit, viszont ha szeretett barátaim (és itt elsősorban Darvasi László kollégára kell gondolni) fölfokozott izgalomban a társas meccsnézés örömének hódolnak éppen, olykor magam is szívesen beülök közéjük. Tehát ha Laci nekem azt üzeni, hogy gyere, ezt muszáj látnod, akkor megyek, úgyhogy a világbajnokság utolsó 4-6 (?) meccsét valószínűleg én is megnézem – kizárólag a szépségük végett.
Szálinger Balázs: Természetesen nézem, ahogy csak tudom, és úgy intézem, hogy tudjam. Jó lenne a magyar csapatnak szurkolni. Szeretem a dél-amerikai focit (stílusában ez hasonlít talán a miénkre), ha ők nem európaival játszanak, akkor velük vagyok – de amint európaival kerülnek szembe, sajnos jön a kontinentális öntudat. És akkor Anglia. És nekik is kéne megnyerni. Négy év múlva a magyar válogatottnak fogok szurkolni, és továbbjutunk a csoportból.
Nagy Gergely: Kevés helyen tudom elviselni a nemzeti zászlókat, a nemzeti reprezentációt. A sportpályán például igen. A futballvébén meg különösen. A világ nagy klubcsapatai szinte már világválogatottak, s mintha mindenütt megnőne az igény, hogy lássuk a "mi fiainkat". Sokat ismételgetjük: mi, magyarok a válogatottunkat (legalábbis a felnőttet) nagy világeseményen már jó ideje nem láttuk. Nekem ettől felértékelődött még 1986 is, de ez más történet. Így aztán idén megint csak érdek nélkül tudok szurkolni. Szoktam is, amúgy. Legtöbbször kelet-európai csapatoknak. A szomszédainknak. Jelen esetben tehát Szerbia, Szlovákia, Szlovénia lesz, akiknek drukkolok, mert kicsit olyan, mintha mi lennénk ott. S ha nekik összejött, talán nekünk is össze fog. Aztán, ha elvéreznek (kelet-európaiakkal meg szokott történni), akkor jönnek egyéb kis népek, a történelem és a gazdasági siker perifériájáról. Leginkább tehát az afrikaiak. S ha ők is kiesnek idő előtt, akkor már kizárólag a szépségre megyek. Én ezt az egészet élvezni szeretném. Győzzön a szebbik. Játék.
Nagy Koppány Zsolt: A 2010-es vébét mindenáron követni szerettem volna: régóta tervezem már, hogy az idei meccseket egytől-egyig végignézem, nyugodtan, hátradőlve, előrehajolva és fel-felugrálva, hiszen ez remek érzés és ugyancsak pompás férfimunka. Azonban ez a kis embertervez némileg módosult: júniusban születik Zselyke lányunk, és őt még szívesebben és még jobb érzéssel nézem majd; a meccsek akkorra maradnak, amikor alszik. De az is lehet, hogy együtt nézzük. És hogy kinek drukkolunk? Mindig azoknak, akik éppen vesztésre állnak, és jól jönne nekik egy kis csoda.
Cserna-Szabó András: Természetesen nézni fogom. Természetesen Argentínának fogok szurkolni. Természetesen Maradona miatt.
Márton ikrek: Ha az edző eléri a gyerekeknél, hogy higgyenek magukban, az az egész életüket elkíséri
Az egyikük a taekwondo első magyar női világ-, a másikuk olimpiai bajnoka. Egypetéjű ikrekként úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, ugyanúgy gondolkodnak a világ dolgairól, befejezik egymás mondatait. De míg az egyikük taktikus, és néha kicsit talán túl is gondolja a dolgokat, a másikuk csak megy előre, és elsősorban az erejében bízik. Márton Luanával és Vivianával beszélgettünk.
