A Crnica uszoda elbűvölő helyen épült fel a hegyoldalban, ott, ahol Krka folyó találkozik az Adriával. A nézőtérről rálátni az öböl kék vízére, a sibeniki belvárosra, és a Szent Jakab székesegyház híres fehér kupolájára. Ideális helyszín egy nemzetközi verseny lebonyolítására.

A világbajnokságnak azonban nem a háttér szépsége volt a legnagyobb meglepetése. Szembetűnő volt ugyanis – s ez a sportág fejlődését jelezi –, hogy igen kiegyenlítetté vált és kiszélesedett a versenyképes mezőny. Ez elsősorban a tengerentúli csapatoknak köszönhető. Míg ezen a vébén olyan korábban jó eredményeket elérő országok nem képviseltették magukat, mint Oroszország, Németország vagy Hollandia, helyettük azonban megjelent a bivalyerős ausztrál, a nagyszerű amerikai, kanadai és új-zélandi csapat. A papírforma felborult, s az előversenyek kaotikus eredményei ismét megjelentek, kiszámíthatatlannak tűnt, hogy a végén ki marad talpon.

A másik meglepetés a mérkőzések váratlan színessége, érdekessége volt. A sok különféle stílus összecsapása azoknak a nézőknek is élvezetessé tette a meccseket, akik (miként ez pólótalálkozókon lenni szokott) nem értették, hogy a bírók miért fütyörésznek minduntalan. Az angolszász gyökerű csapatok fantasztikus lelkesedése és kiváló fizikumra alapozó játéka, a figurázó spanyolok vagy olaszok, a tökéletes taktikai precizitással működő délszláv megmozdulások, az áttörhetetlennek tűnő görög falanx vagy a kreativitásra építő magyar póló találkozása igazán emlékezetes és élvezetes pillanatokat hozott. Azok a csapatok pedig Brazíliától Dél-Afrikáig, Üzbegisztántól Puerto Ricóig, amelyek elvileg nem szólhattak volna bele a jobb helyezések elosztásába, sok friss színt vittek az összképbe, s mint ezt mi is megtapasztaltuk a verseny végső kimenetelére is hatásuk volt.

A Crnica uszoda Sibenikban. Szép hely, de jó volna feledni. Nagyítás galériánkhoz kattintson! © hvg.hu

A horvátok győzelme végső soron jogosnak mondható, mert egyenletesen jó játékot mutattak a világbajnokság egésze alatt. Más kérdés, hogy a döntőben, ha nem otthon játszanak, aligha nyerhettek volna. Mindent elmond, hogy ellenük 7, a görögök ellen 14 kiállítást ítéltek, s a horvátok még egy büntetőt is dobhattak. Így is csak hosszabbítás letelte előtt két (azaz 2) másodperccel tudták kicsikarni a győzelmet. Ebből az is kiderül, hogy az éremesélyesek között előzetesen egyáltalán nem szereplő Görögország egészen a döntőig verekedte magát. A lejátszott hét mérkőzésükön 68 gólt lőttek (20-al kevesebbet, mint a horvátok és 34-el kevesebbet, mint a magyarok), de csak 32 gólt kaptak, s ennél hatékonyabban senki sem őrizte a kapuját. A régi igazság majdnem bejött, hogy a támadók csatákat, a védelmek háborúkat nyernek.

A vébén feltűnő volt, hogy gyakran nem a puszta játékerő, hanem a csapatszellem, s az edzők és a játékosok közötti összhang és érzelmi kapcsolat játszott döntő szerepet. Kevés ordítozást lehetett látni a medenceparton. Sokkal több volt a pacsizás, a közös fogadkozás, a szinte atyainak tűnő ölelés. Tudjuk, hogy sok országban előszeretettel alkalmaznak sportpszichológusokat, talán az ő munkájuk eredménye, hogy a még nem teljesen érett személyiségű 18 éveseknél, sok csapatnál folyamatosan lehetőséget adtak az érzelmi támasz megtalálására. Ez a játékrészek közötti szünetekben és az időkéréseknél jól látszott az edzők és a játékosok testbeszédéből. Ebben az ausztrálok, amerikaiak és kanadaiak vitték a prímet, de például a montenegróiaknál, a görögöknél vagy a horvátoknál is felfedezhetők voltak ezek a jelek.

A bíráskodás egy vízilabda mérkőzésekre rendszeresen járó szurkoló számára sok újdonságot nem hozott. A bírók úgy igyekeztek befolyásolni a meccseket, hogy azokban lehetőleg több izgalom legyen. Időnként viszont érthetetlen, s elfogultnak tűnő ítéletekkel borzolták a közönség kedélyét. (Erről például az ausztrálok a szerbek elleni negyeddöntő után biztosan tudtak volna mesélni, de a magyarok sem értették sokszor, hogy az miért nem szabaddobás – és esély a góllövésre – a medence egyik felén, ami a másikon az.)

Horvát zászló leng a sibeniki uszoda felett. Megkapták, megrendezték, megnyerték... © hvg.hu

A magyar csapat szereplése és 9-ik helyezése a szakmai publikumban meglepetést, a szurkolók számára pedig csalódást keltett. Pedig mi lőttük a legtöbb gólt a tornán, összesen 102-őt (mi több, Bátori Bence lett a torna gólkirálya 24 találattal), és csak 47-et kaptunk, mindössze 5-tel többet, mint a végső győztes horvátok. Mellesleg valószínűleg ez az öt plusz gól adta a különbséget. Először is azért, mert a torna kiírása szerint a csoportban a helyezésekről pontegyenlőség esetén az döntött, hogy a harmadik helyzettel szemben ki ért el jobb eredményt. Így az összes mérkőzés alapján hiába nyertük meg a csoportunkat, e szabály miatt az olaszok jutottak a legjobb nyolc közé, hiszen Új-Zélandot két góllal jobban megverték.

A csapat rosszul játszott önmagához képest. Kedvét vesztettnek, fáradnak és dekoncentráltnak tűntek a fiúk. Hogy a nagyon hosszúra (két hónaposra) nyúló felkészülés, az előkészületek alatt lejátszott rengeteg (durván ötven) meccs és kétkapuzás, a társaság belső kohéziójának felbomlása, egyes játékosok formahanyatlása, betegsége, vagy a válogatásnál az Eb-győztesek pozíciójának túlzott tiszteletben tartása, a csapat és az edzői team közötti harmónia hiánya, netán a túlságosan nagy elvárások miatti nyomás vagy valami más okozta-e a jobb eredmény elmaradását, az csak idővel derülhet ki. Annyi bizonyos, hogy a spanyolok elleni sorsdöntő mérkőzésre a csapat jókedvűen érkezett, kezdetnek lőtt is két gólt, majd két szerencsés spanyol találat (az egyik a blokkról, a másik a kapufa éléről pattant be), kisebb figyelmetlenségek, és sorozatban öt kontrafault elég volt ahhoz, hogy a törékeny önbizalmat megroppantsa.

Időkérés a magyar csapatnál. Akadozó gépezet © hvg.hu

A 15. FINA Junior Férfi Vízilabda Világbajnokság végeredménye

1. Horvátország  2. Görögország  3. Szerbia  4. Montenegró  5. Spanyolország  6. Olaszország  7. Ausztrália  8. Egyesült Államok  9. Magyarország 10. Brazília 11. KIanada 12. Egyiptom 13. Franciaország 14. Új-Zéland 15. Szlovákia 16. Dél-Afrika 17. Puerto Rico 18. Irán 19. Üzbegisztán

Látva az ellenfeleket, a magyarok még ezzel a mérsékelt teljesítménnyel, és rossz lelki állapottal együtt is négy közé, vagy akár döntőbe juthattak volna. Ehhez a nagyobb lelkierő mellett kis szerencse és valamivel barátságosabb játékvezetés kellett volna. A baj az volt, hogy a 13 játékosból (a magyar szurkolók, és a nézőtéren helyet foglaló szakemberek véleménye szerint) legalább tíz a saját szintje alatt teljesített, s ezt egyetlen csapat sem bírja el. Jellemző, hogy az utolsó brazilok elleni mérkőzésünk gólbírója a meccs közben azt magyarázta a közelében helyet foglaló horvát pólóspalántáknak az eredmény hullámzását látva, hogy a magyar vízilabda és ez a csapat is nagyon potens. Egy darabig 3:3, aztán néhány magyar passz, és máris 8:3-ra vezetnek. De hogy miért adják le hasonló lendülettel az előnyt, azt ő sem tudta. Talán abban igaza van, hogy ha nem törődnénk az eredményekkel, s a látottak alapján kellene megbecsülni a csapatok erősorrendjét, a magyarok biztosan az első négy között lennének a horvátokkal, az ausztrálokkal és a szerbekkel. De a vébét nem potenciálra, hanem gólra játsszák.

Ez a torna úgy végződött számunkra, ahogy az egész lezajlott. Furcsa módon kifordítva. Miként a felnőtt válogatott a római világbajnokságon, úgy a juniorok Sibenikben az utolsó meccsre a szerelésen elhelyezett túlságosan nagy szponzorlogó miatt köpeny nélkül és kifordított nadrágban sorakoztak fel, hogy elkerüljük a büntetést. Pedig az már megvolt. A kilencedik hely nagyon fáj a csapatnak, az edzőknek és a közönségnek egyaránt.

Közvetlenül a vébé előtt a FINA Vízilabda technikai bizottsága úgy döntött, hogy helyreállítja a korábbi korosztályi besorolást, és megrendezik az U20-as világbajnokságot, így ennek a korosztálynak még két utánpótlás világversenye lesz. Jövőre Európa- és 2011-ben világbajnokság. Azaz a tanulságok levonása után újra lehet építeni csapatot és lehet javítani az eredményen, mert van min.

MZ