Játszották azt, amit úgy tűnik, egyre jobban tudnak. Játszották úgy, ahogy kell. Defenzíven, ahogy már nagyon-nagyon-nagyon régen nem láthatott olasz válogatottat játszani a nagyvilág. Talán 1982-ben utoljára – legalábbis nekem az a banda a legemlékezetesebb.
"Na mi a mai forgatókönyv?" – tették fel a birkózók a kocsmában, azzal zrikálva, hogy tegnapelőtt előre elmeséltem a spanyol-portugál szcenárióját, pléjsztésönösnek mondva azt az antifutballt, amit. Szóval, hogy tiszta sor: 11-esekkel megy tovább valamelyik. (Én persze úgy okoskodtam, hogy C góljával, amely ugyan kipattan, de a közönség soraiban megbúvó fanatikus divatmajmok befújják… Pléjsztésönösen ugyebár.)
Most nincs előre megírva, de ha a sportszociológiai alapvetésekben lehet bízni, nem a mag-Európa, hanem a valóban córeszben lévő mediterráneum kerül ki győztesen – okoskodtam szokásomhoz híven. Szóval, érdemes megfigyelni, hogy a gazdasági vagy/és társadalmi krízisben lévő nációk sportolói sokkal jobban teljesítenek egy ilyen nemzetek közötti tornán, mint a náluknál aktuálisan jobb helyzetben lévők. A kivétel persze szabályerősítő – a Vajna feltette az aranycsapatos, argentinos lemezt – nyugtázták a sporttársak, azzal rendeltek egy újabb sportfröccsöt nekem (1 deci száraz fehér négy deci szódával a pontosság kedviér’.)
Azon aztán a birkózók is meglepődtek, hogy támadtunk, mint a huzat, akarom mondani, mint a trentinói Strembo völgyén végigsöprő északi szél. Az örökbefogadott, és a rasszista olaszoknak folyamatosan és görcsösen bizonyítani akaró Balotelli gyerek belelazult, Cassano csúszkált mászkált ugyan, de zseniálisakat adott, Pirlo parádézott. (Jut eszembe, a magyar cégek által is telepített gyepszőnyeggel gond lehet, talán ki-kiömlött a sikosító, vagy túl olajozódott a közbeszereztetés.)
Pirlo például a német szaksajtó szerint saját térfelén 93, a németekén pedig 94 százalékos hatékonysággal osztogatott. S bár a Gigi Buffon az elején, mintha koncentrációs gondokkal küzdött volna (a kötény, amelyből Pirlo menekítette ki, rémálma lesz még dédpapa korában is), az első negyedóra után végig hozta magát. Ismétlem önmagam, de Prandelli új életet lehelt az Il metodoba. (Sosem tudom, hogy a dupla névelőt hogyan lehet megúszni az ilyen külhoni kifejezéseknél.) Gyönyörűen húzták meg a széleken a középen felépített támadásokat, virgáztak persze, hisz olaszok, ezzel elöltek sok lehetőséget, de mégis. Egészen szemrevaló volt a játék. Pipo Inzaghi meg otthonról csak nézhetett, hogy leshatár helyett mélységből is gól szerezhető.
Az egész csapat összeállt, s bár korábban csak reménykedni mertem – mint afféle nagyokat mondó hályogkovács -, de mostanra tényleg csapat lett a banda. La squadra!!! A tegnapi sportlapok azzal voltak tele, hogy a németek miképp pöffeszkednek, Arrivederci-kkel alázva a taljánokat. A maiakban ott a szenzációként tálalt cáfolat. Azért persze ne tévedjünk: a két gólhoz német védelmi hibák is kellettek, tikitakáék pedig gyanúm szerint sokkal jobban zárnak majd, mivel – a déli futballnépek már csak ilyenek – ők is a sajátjukat akarják majd játszani.
Akaratátviteli dráma premierjére készülhet vasárnap este a világ. Az már tuti!
Márton ikrek: Ha az edző eléri a gyerekeknél, hogy higgyenek magukban, az az egész életüket elkíséri
Az egyikük a taekwondo első magyar női világ-, a másikuk olimpiai bajnoka. Egypetéjű ikrekként úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, ugyanúgy gondolkodnak a világ dolgairól, befejezik egymás mondatait. De míg az egyikük taktikus, és néha kicsit talán túl is gondolja a dolgokat, a másikuk csak megy előre, és elsősorban az erejében bízik. Márton Luanával és Vivianával beszélgettünk.
