Fájdalom, a férfi kézilabdázók nem jutottak döntőbe, de ezért nem kell magyarázkodniuk. Nem kell, mert velük kapcsolatban minden szurkoló előre beleélte magát mindenbe: balsorsba és balsikerbe, infarktusos és diadalmámoros másodpercekbe, vérbe, verejtékbe, könnyekbe.
A londoni olimpia a korábban megszokott mennyiségű aranyérem mellett tele van magasztos balsikerekkel is, ennyiben hasonlít például magához a magyar történelemhez. A magasztosság viszont részben abból a felismerésből is adódik, hogy balsiker esetén nem feltétlenül balsorsról van szó. Hiszen ezen az olimpián az utólagos nyilatkozatokban – a korábbi tapasztalatokhoz képest meglepő módon – csaknem minden bírói tévedésre, minden lemaradásra, minden elcsalt negyedre született (ugyan néha csak némi tétovázás után) egy józan magyarázat is: nem érdemeltük meg, nem használtuk ki a szerencsénket, elfogyott az erőnk, vagy az ellenfél abban a pillanatban jobb, ügyesebb, szemfülesebb volt (Cseh Laci meg egyszerűen elszúrta).
Adott esetben néhányan még a győzteseink közül is magyarázkodtak a szereplésük miatt: Berki a selejtezőt követően, Kovács Kati a páros után szomorkodott, Pars Krisztián arról beszélt (igaz, nem túl keserűen), hogy komolyabb nyomás mellett nagyobbat is dobhatott volna. A másik póluson többek között Szilágyi Áron, Dombi-Kökény (ez így legalább olyan jó névnek tűnik, mint egykor az Urányi-Fábián) vagy Kozák Danuta áll, nekik sem előtte, sem utána nem kellett magyarázkodni, győzelmük nyílegyenes folyamat végén magától értetődő volt.
Rajtuk kívül persze csak kevesen voltak maradéktalanul elégedettek, közülük is furcsa módon kiemelkedett Vajda Attila, aki az 1000 méter hatodik helye után arról beszélt, hogy a maximumot hozta ki magából, 200-on pedig élete egyik legjobb idejét teljesítette, így a B-döntőért sem érheti szemrehányás. Vajdának persze szólni kellett volna, hogy valószínűleg akkor sem tett volna szemrehányást senki, ha azt mondja, hogy rossz napja volt, és ezért most egy kicsit csalódott – de ez már csak a feltételes múlt.
A kijelenthető jelen az, hogy (fájdalom) a kézilabdázók nem jutottak döntőbe, de ezért nem kell magyarázkodniuk. Nem kell, mert velük kapcsolatban minden szurkoló előre beleélte magát mindenbe: balsorsba és balsikerbe, infarktusos és diadalmámoros másodpercekbe, vérbe, verejtékbe, könnyekbe. (A magam részéről egy gyengébb pillanatomban már azt is kijelentettem, hogy ha megnyerik az olimpiát, hat hónapon át aszaltszilva ágyon fogok aludni, a családom tegnap este óta újra megkönnyebbülten nézi a reklámokat.) Tulajdonképpen mindezt teljesítették is, becsülettel megküzdöttek másokkal és önmagukkal, közben egészségünkön a legmélyebb karcolásokat nyilván ők ejtették.
Nem sikerült ugyanez a férfi vízilabdázóinknak, akik – a korábbi tapasztalatokhoz képest meglepő módon – minden meccsen csupán másodpercekig tudták fenntartani a feszültséget. Jellemző, hogy bár a magyar-svéd kézilabdameccs és a magyar-montenegrói pólómeccs dramaturgiája nagyon hasonlított egymásra, de míg az előbbinél sokan most mégiscsak a balsorsot emlegetik, addig az utóbbi esetében végül is csak a sors maradt magyarázatként. Mindennek nincs különösebb tanulsága – a Himnusznál továbbra is a „Balsors, akit régen tép”-nél lesz a legnagyobb az elérzékenyülés lehetősége.
Márton ikrek: Ha az edző eléri a gyerekeknél, hogy higgyenek magukban, az az egész életüket elkíséri
Az egyikük a taekwondo első magyar női világ-, a másikuk olimpiai bajnoka. Egypetéjű ikrekként úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás, ugyanúgy gondolkodnak a világ dolgairól, befejezik egymás mondatait. De míg az egyikük taktikus, és néha kicsit talán túl is gondolja a dolgokat, a másikuk csak megy előre, és elsősorban az erejében bízik. Márton Luanával és Vivianával beszélgettünk.
