A 2011-es sanghaji vb-elődöntő mutatta meg igazán: ha összeáll a kép, még mindig mi vagyunk a legjobbak. A szerbek ellen senki sem szokott elmenni az elején néggyel, aztán brillírozva őrizni az előnyt hosszú időn keresztül. Az volt az a játék, amire alapozni lehet Londonban is. Ha akkor ment, most is sikerülhet, ráadásul még erősödtünk is azóta.
„Te már megkaptad az éremtartó tokját? Még nem? Én sem. Pedig postán szokták küldeni.”
Ezt Kiss Gergő mondta anno, egy fogadás végén, emlékeim szerint Steinmetz Ádámnak, aki az athéni olimpia után elsőbálozónak számított, ellentétben Gergővel, aki már Sydneyben is nyert. Túlvoltunk a másodikon – az éremtartó tok már szokás szerint érkezhetett.
Még inkább 2008-at követően. Hovatovább rutinná vált az olimpiai aranyéremmel kapcsolatos ügyintézés.
És pontosan ez az, ami igazán esélyessé teszi a magyar férfiválogatott a londoni játékokon. Mert ha csak az eredményeket nézzük, elég sok minden szól az ellen, hogy sikerüljön a történelmi negyedik siker (és persze tegyük hozzá: a jubileumi tízedik aranyérem, merthogy összesen ennyink lenne, ami szintén elementáris teljesítmény, az amerikai kosarasoknak van hasonló mutatójuk csapatsportágakban, senki másnak).
Az utolsó nem olimpiai arany 2004-es (Világliga), az utolsó arany a pekingi, vagy ha úgy tetszik, a varázslatos athéni sikert követő nyolc évben egyetlenegyszer álltunk a dobogó tetején: a 2008-as olimpián.
Mondjuk nem véletlenül. A játékok teljesen speciálisan hatnak a pszichére: egy vébén, egy Eb-n megy a szokásos rutin, utazás, hotel, hol szeparálva, hol más csapatokkal közösen, tréningek, satöbbi. Az olimpia más. A faluban együtt a saját nációd legjobbjaival, a világ legjobbjaival, és bárhová téved is a szemed, öt karikát lát. Ami egyszersmind emlékeztet arra: nem lehet tovább tolni semmit, MOST kell megmutatnod. Ha nem, négy évet kell várnod a következő alkalomra.
2008-ban elvben mindenki a szerbeket tartotta fő esélyesnek: ők éppen azt nem bírták elviselni, hogy a csapat legjobbjainak ez az utolsó alkalmuk a kollekcióból hiányzó olimpiai arany begyűjtésére. Hogy még hiányzott, azt leginkább nekünk köszönhették (sydneyi elődöntő, athéni döntő), a pekingi drámát viszont maguknak – a vége az lett, hogy akkora verést kaptak az amerikaiaktól az elődöntőben, amekkorát az elmúlt tíz évben senkitől (5-10), este aztán egymást verték, de úgy, hogy a bronzmeccsre már az irdatlan bunyóban lábát törő Sapics, illetve a kezét eltörő Sefik nélkül álltak ki...
Ennél szemléletesebb példa aligha kell arra, hogy az olimpiai feszültség miként ronthatja le totálisan egy együttes potenciálját. Arra pedig, hogy a siker miként adhat szárnyakat, az a 17 veretlenül megvívott olimpiai meccs a példa, ami a magyar együttes mögött van. Olimpián utoljára Sydneyben kaptunk ki, még a szerbekből (akkor jugóktól), az utolsó csoportmeccsen. Azóta senkitől.
És a trend folytatódhat. Gyötrelmes négy év áll mögöttünk, gyötrelmesebb ciklus, mint eddig bármikor. Korábban döntők sorjáztak, most az érmek sem. Egy bronzig sikerült eljutni az idei Eb-n.
Megint más kérdés, hogy 1. Kemény Dénes anno még ennél is rosszabbra számított, amikor a negyedik ciklust is elvállalta; 2. lehetett volna sokkal jobb is, nüanszokon múlott, ám valahol mégis sértette volna a sport nagy és örök törvényeit, ha korosodó sztárjátékosaink „ki-bejárkálása” közepette, a sorok feltöltésénél kevésbé gazdag utánpótlás-anyagból gazdálkodva még mindig rólunk szólva volna az eredményhirdetések többsége. Noha a római vb-negyeddöntő elvesztése a szerbekkel szemben fájdalmas volt, volt benne némi bírói lötybölés is, az a meccs nekünk állt 2009-ben. 2010-ben az olaszok ellen elveszített Eb-elődöntő kissé érthetetlen volt, az volt a leggyengébb csapatunk időtlen idők óta, mégis erősebbnek tűnt, mint az olaszok, ám azon az estén semmi sem sikerült. Hanem a 2011-es sanghaji vb-elődöntő mutatta meg igazán: ha összeáll a kép, még mindig mi vagyunk a legjobbak. A szerbek ellen senki sem szokott elmenni az elején néggyel, aztán brillírozva őrizni az előnyt hosszú időn keresztül. Az volt az a játék, amire alapozni lehet Londonban is. Ha akkor ment, most is sikerülhet, ráadásul még erősödtünk is azóta. Csak az a lényeg, hogy ne kezdjünk el feszülni, ha győzelemre állunk. Régen a végjátékokban verhetetlenek voltunk, az utóbbi időben viszont érthetetlen módon idegessé vált a gárda, amikor a nagy dolgok dőltek el.
Az olimpián nekünk nincs ok a feszülésre. Mindenki másnak van. És ez döntő lehet, elvégre fizikálisan és játéktudásban bárkivel felvesszük a versenyt.
Ha minden jól megy, augusztus vége felé a srácok már várhatják a postást.
Szokás szerint.
| A lányok esélye |
Ahhoz képest, hogy női válogatottunk még a férfiaknál is lejjebb zuhant az elmúlt ciklus elején, már az óriási eredmény, hogy itt van a csapat. A hölgyeknél a legnagyobb baj az volt, hogy míg a szakág történetének első tizenöt évében volt összesen két kapitány, addig az elmúlt hét évben négy. És ebben az örökös váltogatásban erodálódtak az emberi kapcsolatok, öröklődtek a feszültségek, személyes sértettségek – ez vezetett oda, hogy a Pekingben negyedik együttesből mindössze két ember van itt Londonban, tizenegy kicserélődött. Bár lehetnének itt többen is, nincsenek – egyikük, Pelle Anikó az olaszoknál játszik... –, mivel azonban a jelenlegi, igencsak fiatal gárda végül kiharcolta a kvótát, mondhatjuk: nem is nagyon hiányoznak azok, akik ilyen-olyan okból visszamondták korábban a szereplést. Az egyik fő oka a feltámadásnak – Sanghajban gyakorlatilag széttrancsírozták a csapatot a jobb együttesek –, hogy tavaly ősszel ráleltünk egy kapusra, a mindössze húszéves Bolonyai Flórára, aki megoldotta az addigi legnagyobb gondunkat. Merész András pedig hosszú hónapok kőkemény munkájával igazi csapattá gyúrta a lányokat, így most már bárki ellen van esélyünk. A női mezőny kiegyenlítettségére jellemző, hogy az olimpiai selejtezőtornán elvérzett a címvédő holland és az aktuális világbajnok görög együttes – azaz itt tényleg bármi megtörténhet. Még akár az is, hogy... |
Ezekre a szavakra kerestek rá a legtöbben Pornhubon 2024-ben
Változás történt az élen.
