„Szuperforrásból tudjuk”, hogy a Monty Python nem az ujjából szopta a Gyalog-galopp híres jelenetét. Emberevő nyulak valóban léteztek a középkorban – allegorikusan, persze.
„Az olyan szörnyekről, mint a gyilkos nyúl, kénytelen vagyok azt mondani, hogy ilyesmit egyetlen középkori történet sem tartalmaz” – jelentette ki magabiztosan William D. Padden elismert középkorász. Ehhez képest Z. Karvalics László információs társadalomkutatónak – aki búvárkodásáról a friss Kritikában számol be – „nagyjából két-három nyugodt éjszakai órácska alatt” sikerült bebizonyítani, hogy a szaktekintély állítása merőben téves. Merthogy a gyilkos nyúl alakja képi és történeti toposzként valóban létezett a középkorban, tehát nem is volt annyira eredeti az ötlet a Monty Pythontól, amikor a film egyik jelenetében a félelmetes bestiát, afféle korabeli terminátort fehér nyúl alakjában formázták meg, amit egyedül csak az antiochiai szent kézigránát pusztíthatott el.
Z. Karvalics bizonyítékai meggyőzőek. Egy francia nyelvterületen 1350 táján másolt kéziratban például a miniatúrák egyikén meztelen férfi birkózik hatalmas nyúlragadozóval. Az allegória már akkoriban a gyávasághoz kapcsolódott. A Monty Python csapatából is volt, aki felfigyelt a Notre-Dame egyik faragványára, amelyen a gyáva lovag egy nyúl elől menekül, innen jött a filmbéli ötlet, a geg.
Chartres-i székesegyházban ma is egy középkori nyúldémon szobra riogatja a jámbor híveket. Szerzőnk még számos kultúr- és művészettörténeti, írásos és képi adalékkal szolgál a „gyilkos nyulakról”. Akit bővebben érdekel, olvassa el írását.
De ennél is izgalmasabb kérdés: hogyan lehetséges, hogy egy laikus kíváncsiskodó órák alatt többre jut, mint egy magát évtizedek óta könyvtárakban pallérozó medievista? A magyarázat az internet. Merthogy ez a médium hatékonyan képes összekapcsolni a „könyvtárakban” elszórva létező, ott porosodó információkat, vagyis a heterogén forrásokat integrálni. Z. Karvalics szerint az intenzív könyvdigitalizációs programok és a művelődéstörténeti ismeretek épülőben lévő „kollektív rendező-pályaudvarai” teszik lehetővé, hogy az internet mind több témakörben tekinthető „szuperforrásnak”. Így a Wikipedia is megbízható, termékeny kutatási forráshely lett, ami remekül használható az adatok rendezése közben, és megadja az „információs lökést”, ha azonnali magyarázatra van szükségünk – véli az információtudós. (Legalábbis világnyelveken – tesszük hozzá mi.)
Az internet emellett le is rövidíti a kutatást. Hisz korábban a szorgalmas, tisztességben megőszült tudós is csak nagy szerencsével, hosszú évek után járhatott volna sikerrel, míg most a keresési tapasztalat ezt néhány óra alatt egy laikus számára is lehetővé teszi.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezentúl iskolai tanulás helyett inkább a Google-kereső rutinjait kéne elsajátítanunk, mert a számítógép előbb-utóbb úgyis mindent kiás. „A műveltséget, a felkészültséget, a kontextusteremtő jártasságot, amelyek értelmet adnak az elemi találatoknak, vagy a forráskritikai érzéket nem lehet kiváltani puszta Google-varázslattal. Ha könyvekig eljutunk, nem árt angolul, franciául, latinul, németül érteni kicsinyt. Szerencsés valamennyi fogódzóval rendelkezni a kronológiában. És persze célszerű soha nem elfelejteni, hogy az internet humán hálózat, amelyben a tudás hordozói továbbra is emberi agyak” – figyelmeztet Z. Karvalics László.
(Kritika, 2011/9–10)
zádori
Emberhús kutyagyomorban, hadiút a kettéhasított kutyán át
Borjúgulyásdugulás nagysvádájú imposztorok között
Arisztotelész kucsmában
Fele akkora Balaton – közérdekből
Szánandó idióta-e az értelmiségi?
