Hol vannak már azok a békés idők, amikor minden kisiskolás fejből fújta az antikvitás hét csodáját? Meglehet, sok mindent át kell értékelnünk korábbi tudásunkból, mert mint kutatók figyelmeztetnek, nem minden volt úgy, ahogyan azt korábban esetlegesen megtanultuk. Vegyük például a klasszikus kor hét építészeti csodáját. Amiről mi tudunk, azt többek között szidóni Antipatrosztól tudjuk, aki a Krisztus előtti második században egy frappáns epigrammában szedte össze a kor nevezetességeit. Sokáig azt hihettük, hogy az akkoriban népszerű költő maga is végiglátogatta a nevezetes építményeket, ám mint kiderült, nagy valószínűséggel ő már nem csodálhatta meg például az akkor már minden bizonnyal romos babiloni függőkerteket. Persze, mit sem von le Antipatrosz költői érdemeiből, ha ő maga is netán csak szemtanúk, esetleg más források alapján írta meg klasszikus művét.

Fal vagy Fárosz?

Érdekes viszont, hogy már akkortájt sem volt konszenzus a hét csoda tekintetében. Jóllehet Antipatrosz idejében már állt az alexandriai világítótorony, ő még sem azt, hanem Babilon falait említi hetedik csodaként. Tény, az egyes korszakokban a világ legnagyobb városának számító metropolis falai olyan vastagok voltak, hogy egy harci kocsi is vígan végighajthatott rajtuk – nem is tudta azt ellenség lerombolni. Az óperzsa birodalom megalapítója, II. (Nagy) Kürosz is csak úgy tudta bevenni Babilont Kr. e. 539-ben, hogy egyes források szerint elterelte az Eufráteszt, s annak medrében masírozott be a városba.

Ám ha ilyen bonyolult az antik csodák felsorolása, vajon miért nem például nyolcat vagy kilencet határoztak meg a tudós szerzők? Nos, azért, mert minden bizonnyal fontos jelentőséget tulajdonítottak a hetes számnak. Úgy tudni, a minden régi kultúrában tisztelt egyiptomi és babiloni bölcsek a két életszám, a hármas és a négyes összegét is sokra becsülték, nem beszélve az ókori matematikusokról, akik kiemelten foglalkoztak a háromszöggel és a négyszöggel, úgyis, mint tökéletes formákkal. A hetest ők is szent számnak tartották. Szóval, hiába állt akár tucatnyi említésre méltó csodálatos építmény az antik világban, kis túlzással, meg kellett küzdeni a legjobb hétbe való bekerülésért.

Bábeli zűrzavar

Mások azon értetlenkednek, miért nem került bele például Babilon tornya a híres antipatroszi összeállításba. Némelyek úgy vélik, akkoriban már teljesen romos lehetett az egykor minden bizonnyal nagyszerű építmény, így azért húzták le a listáról, mert már nem lehetett gyönyörködni benne. Így vagy úgy, elismert szerzők elismert munkáiban más és más hetes listával találkozhatunk. A történetíró Hérodotosz vagy a földrajztudós Sztrabón is másként emlékezik, akikkel vitába száll a római Vitruvius építészzseni, míg a természettudós idősebb Plinius is más csodákat említ. Ahogyan Josephus Flavius, a zsidó háború krónikása is más összeállításról tud – csoda-e, ha sokan talán lokálpatriotizmustól vezérelve hazájuk épületeit teszik inkább a listára?

sk-szeged.hu

Így aztán akadnak olyan szerzők, akiknél például a Jeruzsálemi Templom is a csodák között szerepel, másoknál viszont Noé bárkája tűnik fel. Megint mások persze csak a vállukat vonogatják, és saját elképzelésekkel állnak elő. Ahogyan Plutarkhosz, a Párhuzamos életrajzok szerzője vagy az első „hivatalos” útikönyv tudós írója, Pauszaniasz.

A nagy piramis

A középkori, majd újkori konszenzus szerint a cikkünkben alább ismertetett építmények kerültek be „a legjobb hét” közé. Legelébb is Kheopsz piramisa, az egyetlen antik csoda, ami a mai napig megcsodálható. Érdekes módon ez készült el a legkorábban, egyiptológusok szerint már 4500 évvel ezelőtt állhatott. Kheopsz fáraó síremlékének magassága egykor meghaladta a 146 métert, közel kétmillió mészkőtömbből „rakták össze”, súlyát pedig 6 millió 400 ezer tonnára becsülik (ennyi kőből Magyarország összes templomát fel lehetne építeni). A mai napig tucatnyi elmélet született arra, hogyan is építhették meg az irdatlan piramist, való igaz, nem lehetett könnyű az akkori mérnököknek. Antik szerzőktől tudható, hogy a munkálatok legalább két évtizedig tartottak, s mintegy százezer munkás dolgozott a síremléken.

Úgy tudni, először Hárún ar-Rasídnak, a bagdadi kalifátus legendás uralkodójának a gyermeke hatolt be a piramisba a IX. században, ám legnagyobb sajnálatára a királyi kamrában a közel 30 centiméteres denevérürülékén kívül nem sok mindent talált. A XII-XIII. században aztán az építőanyagra éhes egyiptomiak szétverték a hófehér mészkőburkolatot, és ezekből építették újjá korábban a keresztesek által lerombolt, felgyújtott házaikat. A piramis „csúcsdísze” is ekkoriban tűnhetett el, azóta „csak” 137,20 m magas az építmény. A nagy piramishoz rengeteg rejtély és legenda kapcsolódik, s hogy a különös síremlék a mai napig is megmozgatja az emberek fantáziáját, arra legyen elég annyi példa, hogy még az elmúlt években is robotexpedíciót szerveztek a belső járatok felkutatására, a robot tapogatózásait pedig élő adásban sugározta a televízió. A legendák minden bizonnyal tovább fognak élni, mivel a piramisjáró készülék elakadt, így jócskán marad még miről fantáziálni.

A csodálatos függőkert

A babiloni függőkert (másnéven Szemirámisz függőkertje) is impozáns építmény lehetett. Tudósok szerint II. Nabú-kudurri-uszur (a Bibliában Nabukodonozorként vagy más fordításban Nebukadneccárként emlegetett) babiloni király építtette, méghozzá Kr. e. 600 körül. A legenda szerint feleségének, a méd Küaxarész király lányának, Amüitisznek kívánt így a kedvében járni. Amüitisz ugyanis nem szűnt meg sóvárogva gondolni a zagroszi hegyekre és erdőkre, ami érthető is volt a lapos és kies babiloni pusztában. Ezért aztán férje épített egy mesterséges hegyet, a tetején csodásan zöldellő kerttel. Erről beszámolt évszázadokkal később Sztrabón és Diodórosz is, mindazonáltal nincs sok bizonyíték arra, hogy valóban létezett-e a csodás építmény. Ámbár arra vonatkozóan találtak egy ősi feljegyzést, miszerint Babilonban használtak volna egy mechanikus szivattyúféleséget, amivel akár nagy magasságba is képesek lehettek vizet szállítani.

A függőkert kifejezés viszont meglehetősen pontatlan, Sztrabón csupán annyit ír, hogy „boltozatos teraszokból áll egymás felé emelkedve, és a pillérek kocka-alakban pihennek. Ezeket a lyukakat feltöltötték földdel, így a fák képesek voltak a lehető legmagasabbra megnőni. A pillérek, boltozatok és a teraszok égetett téglából és aszfaltból készültek.” Valószínű, hogy a függőkertnek fordított eredeti szöveg jelentése inkább a teraszok túlnyúlására, kitüremkedésére vonatkozott. A kertekben állítólag rengeteg rózsa, gránátalma, füge, mandula, dió, vízililiom növekedett. Feltételezések szerint a háromszor is porig rombolt Babilonnak és benne a mitikus kertnek – valamint Bábel tornyának – nyomaira bukkant a mai Irak területén Robert Koldewy német régész a XIX. század utolsó éveiben.

Az óriási Zeusz-szobor

Ma már csak elképzelni tudjuk, milyen lehetett egy másik, a kanonizált csodák közé bekerült óriási műalkotás. Zeusz legismertebb szobra Olimpia városában állt, pontosabban foglalt helyet. Az Athéntól nagyjából 260 kilométerre fekvő kultikus központot Zeusznak szentelték, és ott tartották meg a Kr. e. VIII. századtól kezdve négyévente a Coubertin báró által az újkorban feltámasztott sportversenyeket, az olimpiákat. Kr. e. 470-ben aztán nekiláttak egy csodálatos új Zeusz-templom építésének. A nagyjából másfél évtized alatt elkészült templom szívében trónolt a Pheidiász mester által alkotott Zeusz. Pheidiász egyébként először egy vasból, fából és gipszből álló vázlatot készített, majd elefántcsontból megformálta az arcot, a kezeket és a lábakat (ekkoriban terjedt el göröghonban a nézet, miszerint Zeusz csupán azért teremtette meg az elefántokat, hogy legyen elegendő alapanyag a szobor elkészítéséhez…). Zeusz haját, ruháját és szandálját aranyból készítették el.

A szobor 12 méter magas volt, még a Zeusz jobb kezében álló győzelmi istennő, Niké alakja is nagyobb volt egy jól megtermett sportolónál. A szobor a tekintetben is különleges volt, hogy Pheidiász a korábbi, haragvó istenképektől eltérően egy jóságos öregurat alkotott. Évszázadokon át járultak elé a sportolók, mígnem a keresztény I. Theodosius császár a IV. század végén betiltotta a pogány kultusznak, és így elítélendőnek minősített olimpiai játékokat. A szobor egészen bizonyosan már korábban, a Kr. u. II. évszázadban megrongálódott, de hogy mi lett a sorsa, nem tudni. Egyes feljegyzések szerint Kr. u. 475-ben Konstantinápolyba szállították, ahol később tűzvész áldozata lett.

Artemisz temploma

Szintén kultikus célból emelték az Epheszosz városának fenségét és gazdagságát hirdető Artemisz-templomot, ami valóban csodálatos lehetett. A mai Törökország területén fekvő városban először közel 3 ezer évvel ezelőtt emelhettek – Athéné és Apolló templomai mellett – a híres vadásznak, a szűz holdistennőnek, Artemisznek is szentélyt. Ezt azonban a Kr. e. VII. században egy árvíz súlyosan megrongálta, később pedig lovas nomádok teljesen lerombolták. Kr. e. 560-ban aztán a Krőzusnak is nevezett gazdag Kroiszosz, lüdiai király foglalta el Epheszoszt, aki mélyen a zsebébe nyúlt, és újjáépítette Artemisz templomát. Az új még a réginél is szebb és impozánsabb lett: Az 51 méter széles és 105 méter hosszú szentély tetejét 127 darab 18 méter magas márványoszlop tartotta, az istennő szobrát pedig ébenfából készítették el. Részben emiatt a kor egyik kedvelt turistadestinációjává nőtte ki magát Epheszosz. Aztán Kr. e. 356-ban beütött a ménkű. Pontosabban tűz ütött ki. Történt ugyanis, hogy egy forró nyári éjszakán egy bomlott elméjű gyújtogató, bizonyos Hérosztratosz beosont a templomba és lángra lobbantotta az áldozati ajándékokat.

Az epheszosziak azonban nem nyughattak, s miután annak rendje és módja szerint kivégezték Hérosztratoszt, sziszifuszi munkával ismét újjáépítették – és megnagyobbították – Artemisz meggyalázott templomát. Ami aztán a Kr. e. 3. században már nem csak kultikus célt szolgált: itt kötötték meg a kereskedőváros legtöbb üzletét, amivel tulajdonképpen az Artemiszion a térség legnagyobb bankjává nőtte ki magát, ahol még hitelt is lehetett igényelni. A virágkor a rómaiak alatt is folytatódott, a birodalom Róma után második legnagyobb városában minden áprilisban nagyszabású ünnepségeket tartottak Artemisz istennő tiszteletére, amelyeken közel egymillió ember vett részt. A gyönyörű templomban Kr. u. 262-ben gót hordák tettek maradandó kárt, ami megmaradt belőle, az a már fentebb említett Theodosius idején, a pogány kultuszok betiltásakor vált idejétmúlttá (egyes források szerint 406-ban, Aranyszájú Szent János parancsára rombolták le végleg). A templom köveit így a vidék építkezésein hasznosították újra.

A halikarnasszoszi Mauzóleum

Maradjunk is Epheszosz környékén. Mintegy 150 kilométerre dél felé fekszik Bodrum, a török kisváros. Két évezrede azonban még Halikarnasszosznak hívták, és itt állt az ötödik világcsoda, Mauszólosz, káriai uralkodó síremléke. Mintegy 2400 évvel ezelőtt egy bizonyos Hekatomnosz perzsa fejedelem parancsára virágzó uralkodói székhellyé változott a korábban jelentéktelen település. A szatrapa azonban menetközben, Kr. e. 377-ben elhalálozott, így fia, Mauszólosz ült a trónra. Mauszólosz egy jelentős épülettel óhajtotta magát halhatatlanná tenni. Göröghon legfelkapottabb építészeit bízta meg a projekt lebonyolításával, a kiírt pályázatra számtalan híres művész jelentkezett, végül bizonyos Szatürosz és Phütheosz görög építészek nyertek. Elképzelésük szerint egy 33x39 méteres alapterületű földdarab tetejére egy 22 méter magas építmény kerül, oszlopcsarnokkal, piramis alakú tetővel, aminek a csúcsán márványból faragott négyesfogat ékeskedik. A teljes síremlék így 45-50 méter magas lehetett. Akkora volt a beruházás, hogy a Kr. e. 353-ban meghalt fejedelem után még felesége (egyben testvérhúga), Artemiszia sem tudta befejezni a művet, holott két évvel túlélte férjét.

A mesterek azonban – az ókorban példátlan módon – magukra vállalták a remekmű befejezését. A Mauszóleion rengeteg háborút túlélt, és közel másfél évezreden át sértetlenül megmaradt. A Kr. u. 12. században egy hatalmas földrengés lerombolta jelentős részét, majd háromszáz évvel később a kereszteslovagok elhordták a maradékot, hogy az ott talált kövekből építsék meg a muszlimok ellen emelt váraikat. A 19. század közepén, szinte véletlenül bukkantak a nyomaira a régészek, az ott talált leleteket ma a londoni British Museumban lehet megtekinteni. Emlékét nem mellesleg a mauzóleum szó is őrzi – ma már így hívnak minden nagyobb síremléket.

A rodoszi Kolosszus

Még mindig érdemes a térségben időznünk. Az ókori Halikarnasszosztól nagyjából 150 kilométerre fekszik északra Epheszosz, ám délkelet felé ugyanilyen távolságra Rodoszt találjuk. A térségben nagyjából ebben az időszakban háborúk dúltak, így például Démétriosz, Phrügia és Lükia királya is hadba szállt Rodosz ellen. A kemény rodosziakkal szemben a király végül az antik világ legpusztítóbb fegyverét, egy óriási ostromló gépet vetett be. A mintegy 40 méter magas fatoronyban faltörő kos, tucatnyi katapult és íjászok serege is helyet kapott. Ez bizony már a védőket is megrettentette, akik megfogadták a napistennek, ha megmenekülnek, jókora szobrot emelnek a tiszteletére. Úgy tűnik, Héliosz meghallgatta őket, mert a toronynak csapdát állító rodosziak megbénították a szerkezetet, ezért Démétriosz kénytelen-kelletlen békét kötött velük. A ravasz rodosziak azonban nemcsak Démétriosz, de a szobor megalkotására felkért lindoszi szobrász, Kharész eszén is túljártak. Arra kérték ugyanis a mestert, hogy építsen egy 18 méter magas szobrot.

Később szóltak csak neki, hogy kétszer akkora szobor kellene, amiért persze kétszer annyit fizetnének. Kharész belement, s csak később döbbent rá, hogy a dupla akkora szobor nem dupla, hanem nyolcszoros költségekkel jár. De akkor már késő volt. Kharész a vállalkozásba tönkrement, 12 évi megfeszített munka után elkészült ugyan, de öngyilkosságba menekült. Az akkori világ legmagasabb szobráról egy kép sem maradt fenn, sokáig úgy ábrázolták, mintha terpeszállásban magasodott volna a kikötő fölé. Ez azonban elég valószínűtlen, mivel számos magas vitorlás fennakadhatott volna a combjai között. Akárhogyan is, az óriás napisten-képmás mindössze hatvan éven át ékesítette a szigetet. Kr. e. 224-ben egy földrengés eltörte Héliosz térdét, a szobor pedig a közeli házakra zuhant. Az ezt követő szűk évezredben ott is feküdt, mert egy jós azt jövendölte, szörnyű csapások érik a szigetet, amennyiben helyreállítják a szobrot. Kr. u. 653-ban aztán arabok foglalták el Rodoszt, leszedték Hélioszról a bronzot, és elszállították Észak-Mezopotámiába. Állítólag 900 teverakományra való fémet nyertek a Kolosszusból – csoda-e, ha azóta minden óriási építményt e néven illetnek?

Az alexandriai világítótorony

Termékeny volt a Kr. e. III-IV. évszázad, már ami a csodálatos építmények készítését illeti. Ekkor született meg ugyanis a hetedik csoda, a nagy világítótorony. Miután az ifjú makedón uralkodó, a fél világot leigázó Nagy Sándor megalapította a róla elnevezett Alexandria városát, I. Ptolemaiosz Szótér, Kr. e. 290 körül úgy gondolta, érdemes az aprócska Phárosz szigetén egy minden addiginál magasabb tornyot építenie. A 30×30 méteres oldalhosszúságú területen egy 50-70 méter magas talapzat emelkedett. Ezen állt egy újabb, 30 méter magas, nyolcszögletű torony, amin egy kör alakú hétméteres építmény magasodott – a terveket egyébként Euklidész kortársa, Szosztratész rajzolta meg. Jóllehet először „csak” a város nagyságát hirdető mementónak készült, s csak később lett belőle világítótorony, a mai napig sehol nem építettek ilyen magas, végül 110-135 méteresre emelkedett tengeri jelzőberendezést.

A torony tetején a fényforrást gyantával és olajjal üzemeltették, és egy rafinált tükörrendszer segítségével összegyűjtötték a tűz fényét. Ezáltal, legalábbis az ókori utazók leírásai szerint, a fénysugár olyan erős volt, hogy „még a világ végén is jól lehetett látni”. Az épület falát hófehér márvány borította. A torony ezer éven át hirdette Alexandria dicsőségét, mígnem a VIII. vagy a X. században egy földrengés lerombolta. A torony köveiből (és márványát felhasználva), Kait Bey mameluk szultán a 15. században pompás erődöt emelt, ami ma is stabilan áll. Mivel annak idején nem voltak világítótornyok, ezért az óriási jelzőrendszert a sziget neve után Phárosznak nevezték. Ezért van az, hogy manapság minden világítótornyot így, fároszként is emlegetnek.