Az őszi napéjegyenlőséget (szeptember 21.
Az őszi napéjegyenlőséget (szeptember 21.) követően a nap egyre kevesebb időt tölt az égen, egészen a téli napfordulóig (december 22.) hosszabbodnak az éjszakák. A napok rövidülése, a gabona elfogyása az elmúlást idézi – nem véletlen, hogy hagyományosan erre az időszakra esnek a halottakra való emlékezés ünnepei. A keresztény kultúrkörben a mindenszentek a november 2-ai halottak napját megelőző ünnep, melyet a valaha élt igaz emberek tiszteletére tartanak. Ennek előestéjét, tehát október 31-ét nevezik Halloween-nak, All Hallow's Eve-nek azaz, mindenszentek éjszakájának. Az ünnep gyökerei visszanyúlnak a november 1-jére eső kelta újév, Samhain napjához. A ősi kelták hite szerint az elhunytak lelkei ekkor keltek át a halottak birodalmába, ezt pedig az élők áldozatokkal könnyítették meg. Két római jeles nap, Feralia, azaz a holtak emléknapja, illetve Pomonának, a gyümölcstermés isteni szellemének napja mediterrán elemekkel gazdagította Shaiman ünnepét, melyet aztán később a kereszténység is magába olvasztott mindszentként. A halottak napján a hívők már nem csupán az üdvözült lelkekre emlékeznek, hanem valamennyi elhunytra, sőt, a kisebb bűnökért a purgatóriumban szenvedők megüdvözülését imáikkal segítik. A lassan hulló falevelek között a temetőben sétálgatva nehéz elképzelni, hogy míg nálunk a halottak napja csendes, befelé forduló ünnep, más országokban a Halloween az év egyik leghangosabb csinnadrattája.
Sok nép fia hitte úgy, a Nap télire meghal, aztán tavasszal főnixmadárként éled újjá, s feléleszti maga körül a természetet is. Már a történelem hajnalán is a legtöbb kultúrában ünnepnek számított a nap, mikor a fény a sötétség fölé kerekedett évről-évre megvívott harcukban. A rómaiak a fény újjászületését Mithrásznak, a Legyőzhetetlen Nap istenének szentelt napon, december 25-én ünnepelték. Mithrász egy istállónak használt barlangban, pásztorok között született. Nemcsak az ő története hasonlít kísértetiesen Jézuséra, de számos kultúra megannyi istenéé is. Többek között az egyiptomi Hórusz, a görög Dionüszosz, de még az indiai Krisna élete is hasonló jegyeket mutat. A szűz anyától való december 25-ei születés, melyet egy keleti csillag jelez, a csodás cselekedetek, a tanítványok, a kereszthalál és a feltámadás olyan motívumok, melyek a fentieken kívül még számos megváltó történetében felbukkannak. A közös szimbolika eredete az égbolton keresendő. Az éjszaka legfényesebb csillaga a Szíriusz, mely december 24-én együttáll az Orion-öv három másik csillagával, melyeket egykor csak a három királyoknak neveztek. A négy csillag a december 25-én felkelő nap helyére mutat – arra a helyre, ahol a nap megszületik. A krisztusi történetben a születés helye Betlehem. A szó jelentése a kenyér háza – így szokás utalni a termékenységet szimbolizáló, búzakalásszal ábrázolt Szűz csillagképre is. December 22-én a nap eléri égi útjának legalacsonyabb pontját, három napig a Dél Keresztje, a Crux csillagkép közelében tartózkodik, majd három napos kereszthalála után december 25-én elindul megint északra, azaz feltámad. Ezt a feltámadást végül a nap teljes győzelme idején, a tavaszi napéjegyenlőség (március 21.) környékén, húsvétkor szokás megünnepelni.
Az új évbe való átlépésre, a téli napfordulóra a magyar karácsony szó is emlékeztet. A kifejezés az ősi szláv korcsun vagy a szintén lépő, átlépő jelentéssel bíró bolgár, macedón kracsun szóból ered. Egy másik elmélet szerint a szintén a napfordulóra utaló albán rönk, tuskó jelentésű karcun szó az ezidőtájt tartott pogány máglyarakásokat idézi meg. A lengyel kolenda és az orosz koljáda szavak a római calendae szóra vezethetők vissza, mely kifejezés az újév napját jelölte. A születésnapot jelentő latin natalis szóból erednek a karácsonyt jelölő francia noel, az olasz natale, a spanyol navidad és a walesi nadoling kifejezések. A téli napforduló régi germán ünnepe, a Jul nevéből erednek feltehetően a skandináv nyelvek Jul és az óangol Yuel szavai. A keresztény hagyományokhoz leginkább a Krisztus nevére utaló angol christmas, a holand kerstmisse és a szent éjt jelentő német Weihnacht szavak kötődnek.
A keresztény karácsonyi hagyomány az újjászületés, a tavasz közeledtének ősi természeti ünnepét transzcendentális elemekkel gazdagította, miközben a gyermekek iránti szeretet igazi ünnepévé is tette. Már a középkori karácsonyi játékokban is fontos szerep jutott a legkisebbeknek, ez a mai napig nem változott. Bár a reformáció igyekezett kihangsúlyozni a jeles nap földöntúli jellegét, a karácsony örömünnep jellege mindmáig megmaradt. Nem áll azonban egyedül az ünnepek között – kereszténység előtti és egyházi hagyományok összefogásával született meg az advent, mely az Úr eljövetelére – adventus Domini – való várakozás időszaka. Négy ünnepi vasárnap, szentek névnapjai és a jövő évi terméshez fűződő ősi hiedelmek alkotják az ünnepkör oszlopait. A névnapok közül talán Szent Miklósé a legismertebb – a középkorban élt püspök szegényekkel és gyermekekkel szembeni jócselekedeteinek emlékére ajándékozzák meg a gyermekeket december 6. előestéjén. Az adventi koszorú hagyománya a karácsony fényünnep jellegét emeli ki. A koszorún kezdetben naponként kapott helyet egy-egy gyertya, ma már csak a négy vasárnap – advent első vasárnapján, bronz, ezüst és végül aranyvasárnap – kell meggyújtani egy-egy gyertyát. A három lila gyertya szimbolizálja az első párt és a hitet, a zsidó népet és a reményt, illetve Keresztelő Szent Jánost és a szeretetet. A negyedik, rózsaszín gyertya a Fiút megszülő Szűz Máriát és az örömöt jelképezi. Minden héten nő az égő gyertyák száma, csakúgy mint a fény, melyet Isten Jézusban ad a várakozóknak karácsonykor. A fény jelentősége rendkívül fontos az ünnepi hagyományokban, ehhez kapcsolódik a december 13-ai Luca nap is. Már az V. században tisztelegtek a vértanúságot szenvedő Szent Lucia – a latin lux szó jelentése fény – emléke előtt, kinek ünnepét a Gergely-naptár bevezetéséig legrövidebb téli napnak számító december 13-án tartották. A naphoz számos szokás és hiedelem kapcsolódik: mindenféle praktikákkal, kotyolással igyekeztek a tyúkok szaporaságát növelni, de ilyenkor tudták megjósolni a lányok leendő férjük nevét is. A Luca nap hagyományosan gonoszjáró napnak is számított, mikor is jobb volt védekezni a boszorkányoktól és ártó démonoktól.
A várakozással terhes adventi időszakot végül felváltja maga a karácsony. A Szentestével induló ünneplésnek a vallásos családokban fontos része az éjféli mise, de számos karácsonyi játék is kapcsolódik hozzá. Ilyen például a betlehemezés is, melyen gyermekek adják elő a szent család bibliai történetét. A Dunántúlon elterjedt szokás szerint december 15-étől kezdve minden este más családhoz költözik a szállást kereső szent család festett képe. A karácsony örömteli jellegét az ajándékozás hagyománya is tovább erősíti. Az ajándékokat a tradíció szerint a kisded Jézuska hozza, de a legtöbb országban megjelenik a Mikulásra emlékeztető, fehérszakállú, jóságos téli figura is, Tél-, Fagy- vagy Karácsonyapó. Az ünnep ugyancsak megszokott kelléke a karácsonyfa is. Jelentése sok rétegben felfejthető: a magyar hagyományokban a karácsonyfa elődje termékenységi szimbólumként, a mestergerendára aggatott karácsonyi életfaként vagy termőágként jelent meg, de a fa jelképezheti Jézus családfáját, illetve a paradicsomi tudás fáját is, melyből aztán Krisztus keresztfáját is ácsolták.
A karácsonyt követően újabb tizenkét napig, vízkeresztig tartó ünnepszakasz, a karácsonyi tizenketted veszi kezdetét. A vízkereszt több országban még a karácsonynál is nagyobb ünnepnek számít. Ez a vizek, de Jézus megkeresztelkedésének is a napja. Mielőtt azonban elérkezne január 6-a, az óesztendő újba fordul. Sok helyen már karácsonykor hangos mulatozással kívánnak házról házra járva jó termést, bőséget. A román kolindálás, de a magyar regölés zajos, állatbőrökbe öltözött menete is a gonosz, ártó szellemek elűzésén munkálkodik.
