A Ruhr-vidék Németország iparvidéke. Sűrűn lakott terület és bár nem nagyobb, mint Tolna megyénk, mégis összesen 5,3 milliós lakosságot tömörít a nagyvárosok - köztük Bochum, Essen, Dortmund és Duisburg - hálózata. Egyik sem szépségéről és kultúrájáról híres, hanem a szénkitermelő múltjuk révén az iparról, a gyárakról és a munkásnegyedekről. Megelégelték azonban porlepte imázsukat, és úgy döntöttek, kitörnek. Elhitetnék Németországgal és a nagyvilággal, hogy más is terem a Ruhr-földön, mint gyárfüst. Évek óta ezen fáradoznak, így nagy volt az öröm, amikor Essen - Péccsel és Isztambullal együtt - megnyerte az Európai Kulturális Főváros rendezési jogát. Az egész régió ünnepeltetheti és mutogathatja magát, nem hiába lett a projekt elnevezése Ruhr.2010, a szlogenjük pedig találóan: „Hier wird neue Energie gefördert. Sie heißt Kultur” (Itt új energiát termelünk. Úgy hívják: kultúra).

A Love Parade 2007-ben vált az ambiciózus imázsnövelő stratégia egyik kihívásává, ekkor mondott le ugyanis Berlin a hagyományossá vált népünnepségről és a 3 milliós közönség egész napos szórakoztatásáról. A ciki városok hírében álló észak-vesztfáliaiak kapva kaptak az alkalmon. Essen volt az első 2007-ben, aztán jött Dortmund 2008-ban, mindkettő 1 millió fölötti látogatóval. Bochum 2009-ben lett volna soron, aztán Duisburg 2010-ben és Gelsenkirchen 2011-ben.

Bochum azonban utolsó pillanatban lemondta a tavalyit - Ottilie Schulz főpolgármestert csúfolták is hónapokig érte. Provinciálisnak titulálták, lehülyézték, a sajtó hetekig parolázott a városvezetésen. „Olyan nincs, hogy nem megy” vagy „A Ruhr-vidék beégése” szalagcímek követték a népszerűtlen döntést, mely úgy tűnt, aláássa a városok felélesztéséért kidolgozott marketingtörekvéseket. Schulz viszont állta a sarat, és kitartott álláspontja mellett. A város rendőrfőnöke pedig melléállt: "Mit képzelnek magukról a politikusok és a sajtó, akik a Ruhr-metropolisz szentségének hívószavával saját népszerűségüket hajhásszák, amikor itt olyan hivatalvezetők döntéseiről van szó, akik a személyesen felelnek a tetteikért?”

Aztán jött 2010, és Duisburgra hatalmas nyomás nehezedett. Ők komolyan vették a negatív kritikát, és megpróbálták a lehetetlent. Presztízskérdéssé vált a Love Parade, ha ugyanis ők is visszakoznak, akkor az egész régiót lejáratják. Az akkori kereszténydemokrata vezetés odáig ment, hogy amikor a biztonsági szakhatósági egyeztetésen a rendőrség egyik képviselője elmondta kételyeit a tömegek befogadásával kapcsolatban, a német belügyminiszternél kérvényezték menesztését. A biztonsági tervezés minden jel szerint egyetlen visszhangzó replikát követett: olyan nincs, hogy nem megy!

Adolf Sauerland, Duisburg első embere ehhez tartotta magát. Pedig szombat reggel, pár órával a tragédia előtt még az engedély sem volt lepecsételve. A kikapcsolódásra vágyó tömegek viszont már úton voltak az 500 ezer főt számláló város felé. Újra több mint egymillióan. Kiskapuk itt nem voltak, csak egy keskeny lépcső, amelyen aki elbukott, nem volt lehetősége újra nekiiramodni. Az emberi agy viselkedéskutatók szerint pánikhelyzetben átkapcsol, és csak a túlélésre koncentrál. Insztinktív reflexek működnek, a látókör beszűkül, a fájdalomérzet eltompul, a természetes szelekció pedig az erősebbeknek kedvez. A tragédiát végigszenvedő túlélők, miután feleszmélnek, és újra működésbe lépnek agyuk ösztönön túli receptorai, elkezdenek gondolkodni, emlékezni, és egy újabb teherrel kell elszámolniuk: vajon mit tehettek volna azért a húszért, aki ott volt a talpuk alatt?

Vasárnap az alagút körül gyülekeztek azok, akik jelen voltak a halálszorosban. A német televízió stábja követte őket, és lefilmezte, ahogy sírva merednek a fehér krétával jelzett holttestek helyére. Virágokat vittek és gyertyákat gyújtottak, valaki bocsánatkérő levelet írt, mert úgy érezte, nem segített. A lelki segélyszolgálat képviselője szerint lesznek, akik soha nem tudják majd feldolgozni az élményt, és lesznek, akikből hetekkel később tör ki a nyomasztó érzés: „Mit tettem? És mit tehettem volna?” A viselkedéskutató szerint semmit. Egy elesettért lehajolni egy ilyen szituációban egyet jelent a segítő halálával.A duisburgi városvezető, a rendőrfőnök és a szervező triója falfehér arccal, az első döbbenet közepette szembesült a kérdésekkel vasárnap kora délután. Semelyikre sem volt válasz. Amikor a konkrét biztonsági intézkedések kerültek szóba, dadogva adták egymásnak a szót: „Ez a szervezés felelőssége” vagy „Amaz a rendőrség hatáskörébe tartozik.” A felelősséget egyelőre mindenki hárítja. „Nem tudunk válaszolni érdemben, ki kell vizsgálni, pontosan mi történt, és ki hibázott”, hangzik el végül. A sajtótájékoztatóról távozó főpolgármestert az utcán dühös emberek szidalmai fogadják.

Hirtelen a „ciki” bochumi kolléganő lett a példakép, a hős, aki nem engedte ugyanezt megtörténni 2009-ben. A szimpla értelmezés szerint most azok a jók, akik tavaly óvatosak voltak, a rosszak pedig, akik idén szemet hunytak a vészjósló figyelmeztetések felett.  Az imázsért és presztízsért folyó harc ennél azonban sokkal komplexebb. A politikai farkastörvények a hivatali túlélésre játszanak, a presztízs élet-halál kérdése! Duisburgban szombaton öt órakor a közhelyek valósággá váltak.