Ez a hely a Kogart, amelyet helyesen csupa nagybetűvel kellene írni, de ez itt az interneten olyan harsányan hangzik...
Ez a hely a Kogart, amelyet helyesen csupa nagybetűvel kellene írni, de ez itt az interneten olyan harsányan hangzik, úgyhogy hanyagoljuk. Tehát a Kogart egyszerre múzeum és étterem, nem új hely, mégis kevesen ismerik, ennek bizonyára sok oka van. Mind a múzeum, mind az étterem kommunikációja távolságtartónak nevezhető, szinte kívülállóként végzik a dolgukat a maguk területén, egyik sem nyomulós típus. De mivel egyszer régről pozitív emlékeink voltak az étteremről, gondoltuk, megnézzük közelebbről (most egyébként a Greshamnek kellene következnie a cikksorozatban, de mostanában egy kicsit túltengenek itt nálunk, úgyhogy a következő hétre halasztottuk őket).
A Kogart étterme furcsa hely, kívülről valóban az egyik legszebben felújított villaépület az Andrássyn és bizonyos szempontból belülről is szerencsés az elrendezés. A design, már ha annak lehet nevezni, szerintünk hűen tükrözi a tulajdonos Kovács Gábor, a Bankár Cégcsoport alapítójának vonzódását a pénzügyi vállalatok a rendszerváltás után menőnek gondolt berendezéséhez. Inkább praktikus, mint elegáns, de még mindig élvezetesebb, mint a szemben lévő Baraka műmájerkedése. A szerencsés elrendezés azt jelenti konkrétan, hogy bár félszuterénről van szó, sok az ablak, jó a világítás, ezért nem nyomasztó a tér. A Kogart olyan hely, ahol valóban láthatjuk és hallhatjuk ebéd vagy vacsora partnerünket és manapság ez nem is annyira kis dolog. A fenti múzeum persze ide is leszivárgott, ha nekünk lenne ekkora és ilyen szép gyűjteményünk, mi se állnánk meg, hogy mutogassuk. Nem csak szívesen nézegettük a festményeket, de annak is örültünk volna, ha megtudhatjuk, melyiket ki készítette.
Szóval kellemes színek és fények, egymáshoz nem túl közel álló asztalok, valódi virágok és gyertya, szép teríték, tiszta vászon abrosz – nem rossz kezdet. A történethez hozzá kell tennünk, hogy újságíróként, nem magánemberként voltunk jelen, viszont vittünk magunkkal egy konzervatív, válogatós teszt alanyt is.
A menü több részből áll, a heti ebéd szűkebb, napi ajánlattal bővítve (1990 forintért), de az esti étlap sem mondható hatalmasnak, amit mi mindig jó jelnek tekintünk. Látszólag aránylag hagyományos ételek szerepelnek rajta, ám Danó Zoltán executive chef sem ellenzője a haladásnak, van sous vide a konyhában és szeretnek egy kicsit bolondozni. De nem annyira, hogy az egy átlag vendég számára ijesztő vagy zavaró legyen.
Amíg a levesre és az előételre várunk, kis ízelítővel, házi kenyérrel és jófajta vajjal töltjük az időt, amit pincérünk elmondása szerint minden vendég megkap, nem kivételeztek velünk. Kétféle libamájjal és egy sütőtök levessel indítjuk a hivatalos programot. A terrine is ízlett, de igazán a grillezett, vékony cukorréteget viselő máj volt lenyűgöző, meg persze a mellé adott birsalma püré merészen natur íze. A sütőtököt sem cukrozták túl, amit nagyra értékeltünk, kellemes ellenpont volt a tányér közepén trónoló grillezett Szent Jakab kagyló, amivel ismerettségünk későinek, ám annál barátságosabbnak mondható. A friss tésztákat és a rizottókat átugrottuk, de egyszer még vissza fogunk menni értük, az biztos.
Főételeink leírásuk alapján eléggé megtévesztőek, mindkettő mást ígért, mint amit kaptunk, de ez inkább csak meglepetést jelent, nem panaszt. A narancsos kacsa rozén érkezett, tökéletes állapotban, ami ezen a szinten inkább elvárás, mint eredmény, különlegességét a hozzá adott narancspüré jelentette. Ez utóbbi kesernyés, ám a hússal együtt csodásan harmónikus ízét, ha jól értettük, Monsieur Passard-nak köszönhetjük, akinek három Michelin-csillagos éttermében a Kogart chefje eltölthetett egy hetet.
A vadas marha sem az, aminek látszik, a sous vide-ből kikerült marhapofa semmihez sem hasonlítható állaggal rendelkezett, amit a marháért egyébként nem rajongó tesztalanyunk is élvezett. Igazi vadas rajongóknak a mártás talán kicsit túlszelídített, de a hús-szósz-zsemlegombóc együtt összhangban volt. Ha muszáj lenne negatívumot is mondanunk, a kacsa kísérőjéül érkezett burgonyatortát jellegtelennek találtuk kissé.
Idáig csupa örömről számoltunk be, a desszert kissé már felhősebbre sikerült. Mire a tripla csokitortához és a rákóczi túróshoz jutottunk, értelemszerűen már nem voltunk cseppet sem éhesek, de ez minket még sosem akadályozott meg az édesség utolsó morzsáig történő elfogyasztásában. A triplacsoki nem rossz koncepció, mi hagynánk a csokoládét jobban érvényesülni, kevesebb cukorral könnyítve a tortán, de el tudjuk képzelni, hogy inkább ez a változat szolgálja jobban a közízlést. A rákóczi túrós esetében sem biztos, hogy a süteménnyel volt a gond, ez a kreáció sosem volt a kedvencünk. Bár Danó Zoltán megújította, a mazsolából némi aszú segítségével fagylaltot készítve a meleg desszert mellé, mi továbbra sem tudjuk vonzónak találni, de itt igen régi ellenszenvről van szó. Legközelebb mindenképpen kipróbáljuk a többi édességet is, a konyha teljesítménye alapján biztos találunk olyat, amibe végül igazán bele tudunk majd szeretni.
