Gyerekpornó írásban
Amikor közel hatvan évvel ezelőtt megjelent a pedofília első hivatalos ábrázolása, a közvélemény még felhördült. Mostanra egyre többen találják elfogadhatónak a gyerekpornós leírásokat, néha határozottan grafikus leírásokkal.
Amikor Nabokov Lolitája 1955-ben megjelent, az egyik első kritika még a “legmocskosabb könyvnek” nevezte és betiltották. A pedofíliájáról mesélő Humbert Humbert története azóta klasszikussá vált, a valóság pedig sokszorosan túltett az annak idején sokkolónak tartott, a főszereplők fizikai kapcsolatának leírásában visszafogott köteten.
A pedofília és a gyerekpornó a magazinok és a híroldalak egyik legnagyobb nézettséget generáló témájává vált, amelyet a szakértők egyrészről kifejezetten hasznosnak tartanak, különösen, ha a híreknek a sokkolás és a nézőszerzés mellett a tájékoztatás és a felkészítés is célja. A régi klisé, “nem is látszott rajta”, még mindig él, az akár nemzetközi hálózatokat üzemeltető pedofilok évtizedeken keresztül megtéveszthetik nemcsak közvetlen környezetüket, szomszédaikat, de még a rendőröket is – gondoljunk csak a Dutroux-ügyre.
Másrészről viszont a média nyilvánossága az “alvó”, vágyaikat legfeljebb csak képzeletben kiélő pedofilokat is aktiválhatja, ötleteket adva a bűnügyek és nyomozások részletes leírásával. És természetesen az internet lehetőségei is megnövelték az addig rejtve maradt perveziók megerősödését, bár a hatás ez esetben is kettős, hiszen például a gyermekbántalmazókról szóló nyilvános adatbázisok a tájékoztatás legjobb eszközei.
Slaughter tagadhatatlanul tehetséges író, stílusa egyértelműen kiemeli az átlag krimiszerzők köréből. Karakterei jellemzését képes megoldani nyögvenyelősen erőltetett leírások nélkül is, pontosan fogalmaz, nem használ felesleges jelzőket és remekül kelti fel az érdeklődést főszereplői iránt, akkor is, ha azok épp nem valami rendkívül veszélyes dologgal foglalják el magukat. A szereplők jelleme nem unalmasan egysíkú, akad közülük határozottan ellentmondásos személyiség, de problémáik és hibáik miatt csak még vonzóbbak, élvezetes követni fejlődésüket. A cselekmény igen mozgalmasnak mondható, de éppen az egyre több és egyre undorítóbb szörnyűségek világra kerülése miatt a történet hamar elemelkedik a realitástól, még ha a pszichológiai háttér továbbra is hitelesnek mondható.
Slaughter hírnevének egyik fontos eleme rajongói szerint, hogy hátborzongatóan tudja bemutatni az emberi gonoszság arcait, de időnként elég lenne kevésbé igyekeznie. A Sebekben szemléletes leírást kapunk egy pedofil pornómagazin tartalmáról, hogy mire kényszerítették a gyerekeket kínzóik, megtudhatjuk, mit érez egy pedofil úgy igazából, egészen pontosan mennyire és mitől jó neki, és természetesen az áldozatok részletes beszámolói sem maradhatnak el. Mindez persze szolgálhatná az elrettentést is, ha a gyerekek nagy része nem kamaszkorú lenne, akik valahol a gyerekség és a felnőttkor határán egyensúlyoznak. Például egy egész életében bántalmazott 16 éves fiú erotikus beszámolói sok olvasóban kelthetnek igencsak kényelmetlen érzéseket.
A könyvekkel foglalkozó weboldalak felhasználói számos esetben számoltak be rémisztő, kellemetlen gondolatokról, undorról, rémálmokról a könyv következtében, de a szerző ezt inkább bóknak, mint kritikának veszi. “Senkinek nem kívánok rossz rémálmokat, de egy részem nem tehet róla, örül, hogy akad, aki ennyit fektet a munkámba. Az az igazság, hogy néhány szörnyen rossz dologról írok a Sebekben. Mondták már nekem, hogy nehéz erről a témáról olvasni, amire mindig azt válaszoltam, 'helyes, annak is kell lennie'. Ha nem nehéz erről olvasni, akkor nem végeztem elég jó munkát a történet elmesélésével” - mondta Slaughter a Shots magazinnak adott interjújában.
KM