Miközben legtöbbünkben idealizált kép él a jóléti társadalmakról, a skandináv krimik általában egyáltalán nem optimista hangulatukról híresek. Hiába is keresnénk az Agatha Christie-nél megszokott kedélyességet, vagy a Maigret-könyvek megtörhetetlen humanizmusát, inkább a noir az, ami a történetek alaphangulatát adja. Az elszánt krimiolvasók megtapasztalhatták már Henning Mankellnek a Mérték kiadó által gondozott könyveiben Wallander felügyelő sötét és hideg Svédországát, ahogy a Réz és társa próbálkozására, a Meleg vérre sem az idill volt a jellemző.

Az Animus kiadó és a Skandináv Ház kezdeményezése, amellyel 2009-et a skandináv krimi évének nyilvánították, talán végre kielégíti a térség iránt érdeklődők vágyait egy valóban változatos és remélhetőleg következetesen végigvitt sorozattal. Ahogy Balázs Istvántól, a kiadó vezetőjétől megtudtuk, először az izlandi Arnaldur Indridasonra figyeltek fel, amikor elnyerte a tekintélyes, krimiíróknak szóló brit díjat, a Gold Daggert. "Nagy-Britannia pedig a krimi őshazája. Ha itt nyerni tud egy külföldi, az tudhat valamit" - gondolták. A sorozat ötlete többet között azért született, hogy a kockázatokat csökkentsék, és amikor utánanéztek, a vártnál is gazdagabb forrásra találtak. Üzleti sikerről korai lenne beszélni, s bár a sorozat már két éve elindult, továbbra is a bevezetés fázisában érzik magukat, de igyekeznek kitartani a kemény versenyben.

Semmi izgalmas Izlandon?

"Az általános vélekedés szerint semmi izgalmas nem történik Izlandon, illetve Reykjavíkban. Legalábbis semmi olyan, ami egy krimi kontextusában használható lehet. Idő kellett, míg meggyőztem őket az ellenkezőjéről" - nyilatkozta ez év elején egy interjúban krimisorozatáról Arnaldur Indridason. Az Erlendur-sorozat amolyan "apáink bűnei a fejünkre szállnak" típusú mesék laza füzére. Olyan, mintha Dennis Lehane sötét tónusú, bostoni krimijeit kevernénk a fent említett Wallander nyomozó svédországi történeteivel, csakhogy e keveréket az izlandi szerző még sötétebbre hangolja. Idehaza eddig három könyv jelent meg Erlendur főszereplésével, a már kéttucat országban kiadott sorozat azonban hamarosan folytatódik. "Erlendur túl fog menni a tízen, de hogy még hány könyv van benne, azt nem tudnám megmondani" - nyilatkozta a szerző a már idézett Narancs-interjúban.  

A könyvek kerek és lezárt nyomozásokról szólnak, így az olvasó tetszés szerint válogathat, melyik történet révén szeretné megismerni a felügyelőt. Az elsőben egy egyedülálló, idős férfit gyilkolnak meg saját lakásában, a másodikban egy télapónak öltözött, félhajléktalan szállodai alkalmazottat ér erőszakos támadás karácsony előtt, míg a harmadikban építkezésen játszadozó gyerekek bukkannak egy csontvázra. Mindhárom esetben Erlendurt bízzák meg a nyomozással, akit sem az indítékok hiánya, sem a közelgő szenteste, sem pedig a halálozás óta eltelt évtizedek nem félemlítenek meg, s teljes erővel veti bele magát az elsőre megfejthetetlennek tűnő ügyekbe. Ami miatt talán mégis megéri a sorrendet tartani, az a felügyelő igen szürke, rossz valóságshowhoz hasonlatos  magánélete: drogos lányával és fiával, évtizedek óta nem látott feleségével való kapcsolata, valamint egy sötét emlék még a gyerekkorból, mely csak lassan bontakozik ki a történetek során.  

A norvég szál és egy másik izlandi

Jo Nesbo a mezőny egyelőre egyetlen norvég képviselője, meglehetősen kalandos háttérrel. A vörösbegy élvezetes olvasvány, s tudva, hogy a szerző eredetileg profi futballistának készült, majd egy sérülés miatt pénzügyi tanácsadóként dolgozott, hogy aztán rocksztárként fusson be hazájában, csak még jobban értékeltük képességeit. Nesbo szövege időnként túlságosan is képszerű, látszik, hogy forgatókönyvíróként is dolgozott, és néha idegesítő az idősíkok közötti divatos ugrálás. Karakterei nem annyira kidolgozottak, mint Indridason figurái, a szerző inkább a cselekmény bonyolítására koncentrál, igen profi módon. A második világháborús háttérnek köszönhetően rengeteg újdonságot megtudhatunk Norvégia történelméről és megismerkedhetünk a kötelezően alkoholista nyomozóval, Harry Hole-lal, akinek ellentmondásos személyiségét nem könnyű megkedvelni. Nesbo is sorozatot írt, ám sajnos a Nemeszisz címen megjelent következő kötetben sem oldódik meg az a probléma, amit talán már az elsőben le kellett volna zárni. Egy kicsit haragszunk ezért: kicsinyes dolog ennyi időn keresztül egy eszközzel húzni az olvasót.

Az izlandi Yrsa Sigurdardóttir a műfaj kevés női képviselője közé tartozik, és érzésünk szerint a leggyengébb az Animus válogatásában, de persze ízlések és pofonok. Az utolsó rítusban van perverzió, gyilkosság, boszorkányság, cselszövés és tudomány, de a rengeteg belezsúfolt különlegesség ellenére a történet mégsem tud magával ragadni. A beteges részletek ellenére a könyv izgalmi csúcspontja a főszereplő ügyvédnő, Thóra magánéletének egyik krízise, ami sokkal inkább felkeltette az érdeklődésünket, mint maga a bűnügy. Ezúttal igaznak bizonyult a régi mondás, miszerint a női könyveket lehetetlenség a krimikkel keresztezni.

A svéd Hakan Nesser is sorozatban utazik, úgy látszik, a hosszú téli estéken nincs jobb dolguk arrafelé, mint hogy írjanak és olvassanak. Van Veeteren főfelügyelő megkaphatná a legderűsebb svéd rendőr díját, annak ellenére, hogy elvált, a fia börtönben ül, és a nyomozó A gonosz arcai elején egy beteg kutyával él együtt, aztán még az is megdöglik. A gyilkosság ismét csak nem mondható hétköznapinak, sikerült jópár lelki defektust belekeverni, s ahogy halad a történet, csak egyre rosszabb lesz. Mégsem taszítja az embert olyan mélységes kétségbeesésbe, mint például Indridason, pedig nem mondhatnánk, hogy Nesser jelentősen jobb képet fest Svédországról, de azért mégis lézeng néhány, a körülmények ellenére is aránylag elégedett ember a történetben. Nehéz elképzelni, hol lakhat az a rengeteg napsugaras, egyenjogú és jól táplált demokrata, akiket mi a svéd tájakra képzeltünk, de hogy nem arrafelé, ahol a krimiregények felügyelői nyomoznak, az nyilvánvaló. Nessert azonban stílusának egy fontos eleme határozottan kiemeli a skandináv lélek titkos ocsmányságait boncolgató írók köréből: a rendszeresen és szinte mindig váratlanul felbukkanó humor. Persze fekete, milyen is lehetne, de ez semmit nem von le az értékéből, a nevetés akkor is nevetés, ha a legnagyobb izgalom vagy undor közepette érkezik. Van Veeteren a legkönnyebben megkedvelhető szereplők egyike, emberségében és szinte mániákus állhatatosságában amolyan Maigret hommage-ra ismertünk, talán ezért is a rokonszenv.

A végére hagytuk a cikkünk címét adó sorozat sztárját, a szintén svéd Stieg Larssont, aki Millennium trilógiájával beírta magát a krimitörténelembe. Egészen elképesztő sikert aratott már az első résszel, az ötmilliós Dániában például 1 millió példányt adtak el A tetovált lányból, de más országokban is hamar megszerették az olvasók és a kritikusok is. Pedig Larsson meglehetősen bőbeszédű, és önmagukban érdektelennek tűnő részletekkel traktálja az olvasót a svéd közélettel, iparral és médiával kapcsolatban. De az igazságtalanság és a korrupció mindannyiunk számára ismerős fogalmak, és Larsson kiváló szereplőket választott. A nyilvánvalóan saját magáról mintázott idealista újságíró és férjezett barátnőjének dinamikus párosát a köznyelvben fogyatékosnak nevezett nyomozóval, a kis Lisbeth-tel dobja fel, aki forradalmian új nézőpontot hoz a történetbe. Néha ugyan úgy éreztük, a technikai részletekkel lehetett volna óvatosabban bánni, tekintettel gyors avulásukra, ahogy a megoldást jelentő fordulat is csöppet regényesre sikerült, de addigra már annyira felpörögtek az események, hogy nem is volt zavaró.

A Millennium trilógia most már biztosan Larsson életének főműve, mivel az író még az első rész megjelenése előtt meghalt szívrohamban. A díjak és rekordok után egyértelmű volt a filmes verzió, amelynek megvásárlását erősen javasoljuk valamelyik magyar csatornának. Ahogy a britek tévés Wallanderét is szívesen látnánk, ha minket kérdeznek.
KM és MI