A filmtörténelem során kevés film bizonyult annyira örökzöldnek, mint az Alfred Hitchcock kissé beteges elméjéből kipattant sztorik. Több mint hatvan filmje született, köztük olyan hideglelős műremekek, mint az Idegenek a vonaton, a Hátsó ablak, a híres Madarak és persze a Psycho. A kövérkés angol rendezőnek csalhatatlan képessége volt, hogyan kell megérlelni és a felszínre hozni az emberek legmélyebb fóbiáit, a félelmeket, amelyeket hordozunk, és hogyan kell a legsötétebb vágyakat művészeti kivitelben úgy a nézők elé tárni, hogy azok lebilincselve moccanni se tudjanak a vászon elől.

Képkocka a Psycho című filmből

Arról, hogy honnan ez a képesség, több teória is született. Az egyik legnépszerűbb, amit Donald Spoto 25 évvel ezelőtt vetett papírra egy nem hivatalos önéletrajzban. Eszerint Hitchcock homoszexuális vágyait elnyomta és a filmvásznon élte meg azokat, szadista verziókban. Csakhogy a megkínzott egyedek és az áldozatok többségében nők voltak, ami miatt ez a teória egy kissé mindig is sántított.

Ezt a tényt Donald Spoto is felismerte, igaz csak 25 év után, de szerinte azért a késedelem, mert az újabb biográfiájában olyan bizarr elemek vannak, amelyeket csak sok-sok év elteltével és bizonyos illetők, no meg néhány forrás halála után lehetett közkincsé tenni. Ehhez képest a kritikusok nem találtak elképesztő tényezőket a könyvben, noha sok az újdonság. Az egyik - talán leghajmeresztőbb - állítás, hogy Hitchnek mindössze egyszer volt szexuális kapcsolata a feleségével, Alma Revillel és ennek az egy alkalomnak a hatására született gyermeke, Patricia.

A Szépségtől lenyűgözve című könyvben Spoto Hitch életét már egészen másképp látja, mint negyedszázaddal ezelőtt, bár a fő motívumok nem változtak. A szexuális elnyomottság és aberráltság ebben a könyvben is a fő, sőt, az egyetlen téma. Ezúttal azonban az író Hitchcock ambivalenciájával van elfoglalva a jégszívű szőke dívák iránt. Ez utóbbi teória szerint a rendező kerekded kinézete miatt elszenvedett visszautasításokért vett revansot a filmjeiben és a hősnőit ezért manipulálta, és bánt el velük a lehető legbetegesebb módokon. Azokat, akik emlékeznek a Psycho zuhanyzós jelenetére, nem biztos, hogy ez meglepetésként éri, hiszen a szituáció olyan rettentő, hogy ha ez egy fajta reváns, akkor legalább ezer visszautasításra tippelhetünk, ha nem többre.

És valóban, a könyv szerint a férfi színészeknek könnyű dolga volt a rendezővel. Hitch nem foglalkozott komolyabban még Gregory Peckkel és Jimmy Stewartal sem. Egyedül a női szereplők izgatták, akikkel kénye kedve szerint játszadozott. A forgatások alatt állandóan a hibáikon lovagolt, sokszor újból és újból, a végkimerülésig játszatta velük a komoly fizikai teljesítményt követelő szituációkat, és azokban a pillanatokban ócsárolta őket, ahogy a felvétel megindult. Ezeknek a pszichológiai bántalmazásoknak a hivatalos oka a film sikerének a biztosítása volt, ahol az indok sokszor az volt, hogy a rendező egy bizonyos arckifejezést vagy érzelmi állapotot provokáljon a lányoknál. Ám a rendező valójában ennél sokkal messzebb ment, ahogy egyszer ezt be is ismerte az egyik önvallomásában, amely így szólt: „Semmi sem okoz nagyobb örömöt, mint amikor egy szituációban a nőiesség utolsó jeleit is eltűnni látom a lányokból.”

És Hitchcock hű is maradt ehhez a kijelentéséhez, amire számtalan példa van a filmjeiben és a könyv szerint a színfalak mögött. Ott van szegény szenvedő Madeleine Carroll összebilincselve Robert Donattal a 39 lépcsőfokban. Vagy az agyon slagozott –vagy inkább agyon alázott - Anne Baxter, a Meggyónom című film vihar jelenetében. De említhetnénk Tippi Hedrent is, aki talán viszi a prímet azzal, hogy sokkot kapott, amikor Hitchcock igazi madarakat engedett rá a Madarak egyik jelentében. Ráadásul a rendező szexuális rabszolgát akart belőle csinálni, amikor leszerződtette a Marine című filmre, amelyet az akkorra már befutott sztár kategorikusan visszautasított.

A könyv szerint a rendező egyik legegészségesebb kapcsolata Ingrid Bergmannal volt, aki az Elbűvölve és a Forgószél című filmjeibe játszotta a főszerepet. Spoto azt állítja, a kölcsönös tisztelet nem a szexuális egyetértésből adódott, hanem mert Bergmann megpróbálta a szerelmes rendezőt kordában tartani, hogy megkímélje magát a forgatási atrocitásoktól. A két sztár között fennálló harmóniáról egyébként Bergman is számos alkalommal beszélt önéletrajzi írásaiban, mindig nagy szeretettel emlegette Hitchet.

Ilyen alattomos és bizarr viselkedésre persze nincsen mentség, írja Spoto, de ha a történetei igazak, akkor Hitchcock gyengeségeinek köszönhetjük a filmtörténelem néhány legemlékezetesebb filmjét, amiben a nézők akaratlanul is cinkosai a rendezőnek, és ez a tudat, ha még élne bizonyára örömmel töltené el a kissé beteges elméjű zsenit.

Krisztina O'Brien