Megrendelés

Megrendelem a könyvet

Az alkoholfogyasztás kibogozhatatlanul beleszövődött az európai társadalmi szokásokba: iszunk, amikor ünneplünk, amikor szomorkodunk, amikor föl akarunk dobni egy eseményt, amikor meg akarjuk pecsételni a felnőtté válást, és a sportpályákon elszenvedett vereség miatt is rendszerint inni kell. Az azonban egyáltalán nem a véletlen műve, hogy az egyébként fölöslegesnek, sőt károsnak tartott alkoholos italokat az emberek többsége ennyire szereti. Ennek a látszólagos ellentmondásnak megvan a jó oka – mármint azon túl is, hogy az ivás élvezetet jelent.

Matt Ridley Génjeink – egy faj önéletrajza 23 fejezetben (Genome) című könyvében azt állítja, hogy a legtöbb ember szervezete képes az úgynevezett alkohol-dehidrogenáz nevű anyag termelését növelni, amennyiben szüksége van erre. Ez a vegyület segíti szervezetünkben az alkohol feldolgozását. A tudós szerint ezt a trükköt az emberiség nemzedékről nemzedékre sajátította el, miközben azok az egyedek, akik erre nem voltak képesek, kihaltak. Ridley ezt a fejlődési folyamatot a középkorra vezeti vissza, amikor az emberek egyre sűrűbben lakott városokban kezdtek letelepedni, az ivóvíz minősége pedig komoly problémává vált. Az olyan betegségek, mint a kolera és a tífusz, azért válhattak járvánnyá, mert a szennyvíz és az ivóvíz gyakran keveredett. Az embereknek védekezniük kellett ahhoz, hogy egyáltalán megérhessék a felnőttkort.

Európa nagy részén bor vagy sör formájában régóta szokás a vizet alkohollal keverni. Mivel ezek az erjesztett italok viszonylag sterilek, azok az emberek, akik fogyasztottak alkoholt, általában megérték a gyermeknemzéshez szükséges kort. Azok viszont, akik nem ittak szeszes italt, többnyire fiatalon belehaltak a víz által terjesztett járványokba. Így történhetett, hogy az európai lakosságon belül domináns szerephez jutottak azok, akiknek génjei gyorsan képesek lebontani az alkoholt.

1854 nyarán a londoni Soho kifejezetten egészségtelen lakónegyed volt, tele tehénistállókkal, állati ürülékkel, mészárszékekkel, faggyúfőző műhelyekkel és nem megfelelően kialakított, rothadó csatornákkal. A túlzsúfolt pincék fapadlói alatt emésztőgödrök tömege húzódott. Ezek többsége egyidős volt a fölé épült házzal, és nagy részükből még egyszer sem csapolták le a szennyvizet. Az egész környék időzített bakteriológiai bombaként ketyegett. Az azt megelőző évben Londonban 10 675-en haltak meg az egész Európát sújtó kolerában, és a járvány 1854 augusztusában elérte a Sohót is, három nap alatt 127 halálos áldozatot követelve. Egy héten belül a lakosság háromnegyede elmenekült a környékről, csak a legszegényebbek maradtak. Addigra már 500-ra emelkedett a halálesetek száma.

A Sohóban élt akkoriban egy John Snow nevű orvos, aki rövidesen a járványügy úttörőjévé vált. Ő, amikor a betegség a környéken már javában szedte áldozatait, elkezdte kifaggatni a halottak és a haldoklók családtagjait, hogy megpróbálja meghatározni a fertőzés forrását. Bár akkoriban úgy gondolták, hogy „a levegőben terjedő ártalmas gőzölgés” okozza a járványt, Snow doktor egyre inkább arra gyanakodott, hogy a víz terjeszti a kórt. Addig-addig kérdezősködött, amíg a Broad Street és a Cambridge Street sarkán található kútra terelődött a gyanúja. Frissen beszerzett mikroszkópja alatt megvizsgálta a kútból vett vízmintát, és arra a következtetésre jutott, hogy azok a „fehér, gyapjas részecskék”, amelyeket látott, a kolera baktériumai lehetnek. Elment a helyi Szent Jakab templom plébániájára, amelyhez a városrész rendfenntartói tartoztak, és rábeszélte őket, hogy szereljék le a kút fogantyúját. Röviddel ezután a járvány visszaszorult.

Snow doktornak azért vált gyanússá a nyomókút fogantyúja, mert azt tapasztalta, hogy az a 70 munkás, aki a közeli Broad Street sörgyárában dolgozott és mindig megkapta a napi söradagját, tehát nem ivott a kút vizéből, nem betegedett meg. A sörgyári munkások mikroközössége ezzel tudományos bizonyítékát szolgálta annak, amit ma a tudósok az európai ember és az alkohol viszonyának több évszázados fejlődéséről állítanak.

A világ más részein a vizet hagyományosan forralással sterilizálják, leggyakrabban teakészítés formájában. Noha létezett és létezik alkohol ezekben az országokban is (például Japánban a szaké), nem fejlődött ki az emberekben az annak lebontását elősegítő gén, hiszen a teaivás is megfelelő életmentő alternatívának bizonyult. Emiatt van az, hogy az ázsiaiak viszonylag gyorsan berúgnak. A kelet-ázsiaiak mintegy felénél az alkoholt lebontó enzim (az aldehid-dehidrogenáz) nem működik olyan hatékonyan, mint az európaiak többségénél.

Az olyan hagyományosan vadászó-gyűjtögető közösségeknek, mint az amerikai indiánoknak, az ausztráliai bennszülötteknek vagy a grönlandi inuitoknak nem volt szükségük erre a génre, mert a népsűrűség sosem érte el azt a szintet, amelynél a tiszta ivóvíz hiánya problémát jelentett volna. Korántsem véletlen tehát, hogy mindhárom populáció híresen rosszul bírja az italozást.

Persze vannak akadékoskodó tudósok, akik szerint az evolúció ilyen interpretálása túlságosan leegyszerűsítő. Ők azzal érvelnek, hogy az itt ismertetett elmélet nem a megfelelő helyen keresi az emberi fejlődés motorját, és az evolúció ilyetén tálalása nemcsak hogy pontatlan, hanem téves is. Szerintük adott idő alatt mindig végbemegy bizonyos számú spontán mutáció molekuláris szinten, és ezek közül csak az egyik az alkohol lebontásának képessége. (Egyébként éppen a mutációk kialakulásának időbeli elhelyezkedése alapján tudják azt is megbecsülni, hogy az ember mikor vált el a többi fajtól.)

Az aldehid-dehidrogenáz enzimet számos baktérium is képes előállítani, tehát valószínűleg ezen egysejtűekkel is vannak közös őseink. Ennek a remek enzimnek köszönhetjük, hogy szervezetünk képes tejsavat (ami nem más, mint az izomszövetek által termelt alkohol) előállítani és lebontani, amikor futunk, és azt is, hogy alkoholfogyasztást követően egy kis idő elteltével magunkhoz térünk, ahelyett, hogy a szesz megmérgezne bennünket.