Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Egy életünk van, én pedig egyik döntésemet sem bántam meg, mert mindegyik vezetett valahova – fogalmazott Tamás Rita a HVG Extra Pszichológia Szalon vendégeként. A közel két éve Norvégiában új életet kezdő újságíró, személyi edző az est során arról is beszélt a minap, hogy mire talált rá kétezer kilométerre a hazájától, mi az, amiben Magyarország jobban teljesít a skandináv országnál, és hogyan juthatunk el az önazonosságra országváltás nélkül is.
„Hogy szoktál mostanában bemutatkozni: író, újságíró, edző, coach?” – hangzott az est nyitókérdése, amire Tamás Rita lakonikusan így reagált: „Takarítónő”. A válasz nagy derültséget váltott ki a CEU Nádor Event Center előadótermét zsúfolásig megtöltő közönségből, hiszen a szerzőnő posztjaiból és nemrég megjelent kötetéből (Élj végre magadért!) a többség tudta, hogy Norvégiában jelenleg valóban elsősorban takarítással keresi a kenyerét, de azt is, hogy az életét alapvetően a kérdésben felsorolt tevékenységek töltik ki.
A szalonest vendége azért Szörnyi Krisztina, a HVG Extra Pszichológia magazin főszerkesztőjének kérdésére gyorsan elárulta, hogy az említettek közül az újságírói lét határozza meg leginkább a világhoz való hozzáállását. Egy olyan újságíróé – tette hozzá –, aki nem lapnál dolgozik, hanem megtalálta a saját fórumát, hangját, lehetőségét, hogy arról írjon, amit érdekesnek tart.
Bár mostanában sokan merítenek erőt és inspirációt Tamás Rita gondolataiból, eleinte csak a saját pánikbetegségével akart megküzdeni, csak a túlélésért sportolt, majd újságíró kollégái noszogatására kezdett erről másoknak is írni (ebből fejlődött ki Ne pánikolj, sportolj Facebook-oldala). A sport és pánik témakörei pedig időközben jelentősen kibővültek, mivel tíz év alatt annyit fordult és változott a világ, hogy rájött, sokkal több területtel is kellene foglalkoznia, hogy hozzátehessen mások életéhez.
Posztjaiban és könyveiben mindig arra törekszik – mesélte –, hogy a személyes problémáiból olyan általános gondolatokat fogalmazzon meg, amelyekkel az emberek tudnak azonosulni. A saját harmónia megteremtése mellett pedig igyekszik odaállni társadalmilag hasznos ügyek mellé is (például egyedülálló anyukák megsegítését szorgalmazni), amelyekhez, mint örömmel tapasztalta, számos követője tud csatlakozni.
Mindenhol rossz, csak másképp
Személyes útkeresésének következő állomásaként indult neki közel két éve, hogy ötvenévesen Norvégiában kezdjen új életet (ez első év megpróbáltatásairól és önismereti munkájáról szól a most megjelent kötete). Bár sokszor megkapta, hogy csak a pénz miatt hagyta el a hazáját, sem őt, de tapasztalatai szerint sok más magyar emigránst sem az anyagiak motiválták az elköltözésben.
„Elsősorban az itthoni fojtogató légkör miatt mentem el, és azért, mert el kellett távolodnom bizonyos kapcsolatoktól, hogy fel tudjak építeni olyan viselkedési mintákat, amelyeket ötven éven át nem sikerült, ezért újra és újra ugyanazokba a rossz döntésekbe csúsztam bele” – vallotta meg. Persze, pszichológiailag lehetne ezekre a problémákra jobb megoldást is találni, de neki bevált ez a módszer, és olyasmire talált rá odakinn, hogy már akár haza is jöhetne.
A legnehezebb egyébként az volt számára, amikor felismerte, milyen rossz időzítéssel érkezett Norvégiába, egy olyan országba, amely mostanában épp a saját társadalmi problémáival sem nagyon tud megbirkózni. Nagyon fájdalmas volt felismernie és önmagának bevallania, hogy ott sincs nagyon remény.
Más skandináv országokban hosszú ideig élő magyarok fogalmazták meg, hogy mindenhol rossz, csak másképp. Ha pedig ez így van, akkor „inkább azok között legyen rossz, akiket szeretek”. Ha egy éven belül nem fogja úgy érezni, hogy reménykeltően, pozitívan változnak a kilátásai, és nem lesz miért ott maradnia, akkor hazajön, és emiatt nem fogja rosszul érezni magát – árulta el Tamás Rita. „Egy életünk van, én pedig egyik döntésemet sem bántam meg, mert mindegyik vezetett valahova.”
A létezés legmélye
De mit adott számára Norvégia, mit és hogyan talált ott meg? Válaszában a szalonest vendége felidézte, hogy egy teljesen idegen világban próbált felépíteni egy új életet „nem a nulláról, hanem mínuszról”, hiszen sem nyelvtudása nem volt, sem piacképes szakmája, sem olyan állami támogatottsága, mint a menekültként befogadott odaérkezőknek. Így minden támaszától meg volt fosztva, családtól, barátoktól, az itthon megszokott rutintól, eleinte még azt sem tudta, melyik szerelőhöz vigye a kocsit, vagy hova menjen bevásárolni.
Az ilyen körülmények között átélt „egyedüllét pedig a létezés legmélyére visz, kiprovokálja azokat a változásokat, amiket nem tudtam ötven év alatt végigvinni az életemben”. Ez az új helyzet sokkal fókuszáltabbá és direktebbé tette, és ennek hatására, mint mesélte, beleállt nagyon fontos beszélgetésekbe, amelyek révén normális vágányra tudott terelni „korábban mocsárrá változott” kapcsolatokat.
A magány és az életének az újragondolása hatására sikerül immár jobban és határozottabban képviselni a saját érdekeit is – a kapcsolataiban és a munkájában egyaránt. „Eleinte teljesen alárendeltem magamat, de aztán meg kellett tanulnom, hogy hiába vagyok itt kezdő, hiába vagyok új, egy senki, ha mindenre igent mondok, minden munkát elvégzek, attól nem fognak engem jobban tisztelni, sőt még inkább lábtörlő leszek.”
Miért nem segített az állam?
A beszélgetés során szóba került, miben más Norvégia, mint a hazai közeg. Tamás Rita felidézte egyebek mellett, hogy amikor az élete nehézségeiről mesélt egy-két alkalommal az ottaniaknak (például a pánikbetegségéről, a férje játékszenvedélyéről, melleltávolító műtétjéről vagy a változó kor nehézségeiről), beszélgetőpartnerei nem ámuldoztak a hősiességén, hanem rendre azt kérdezték: „ha ennyire nehéz volt, miért nem segített az állam”. És nem igazán értették, hogy Magyarországon nem létezik az a szociális háló, ami a skandináv országban ilyen helyzetekben rendelkezésre áll.
Sok más téren pedig ma már úgy érzi az újságíró-tréner, hogy a hazai közeg logikusabb, akár humánusabb is. Példaként a túlzott digitalizációt említette, ami ugyan jóval fejlettebb, mint idehaza, ám ha elakad az ügyintézésben valaki, nincs kitől segítséget kérni, hiszen nincs már ügyfélszolgálat. De érthetetlennek tűnik a zord teleket átélő országban az elektromos autók erőltetése, hiszen azok a mostoha időjárási körülmények között nem egyszer cserben hagyják tulajdonosaikat.
Amin tudunk változtatni, azon változtassunk
Ahhoz, hogy az ember megtalálja önmagát, szükség van-e egy ilyen drasztikus országváltásra? – tette fel valaki a kérdést a közönség soraiból, megemlítve, hogy ő maga 19 év londoni tartózkodás után nemrég tért haza Magyarországra. Általában nincs erre szükség – ismerte el Tamás Rita –, ám „nekem ez volt a megoldás, mert csak így tudtam megfelelően eltávolodni bizonyos érzelmi kapcsolatoktól”. És hozzátette, hogy azért ezt a nekiindulást az ő esetében megelőzte egy lelkileg nagyon megterhelő időszak, négy-öt év egy helyben toporgás.
De azok, akik itthon maradnak, hogyan tudnak elvonatkoztatni a külvilágtól, a rossz munkahelytől, a nehézségektől, és miként találhatják meg az önazonosságukat? – kérdezte egy másik résztvevő. A kulcs az, hogy szét tudjuk választani magunkban azokat a dolgokat, amiken tudunk változtatni azoktól, amiken nem tudunk – válaszolta Tamás Rita. Őt ugyan nagyon segítette, hogy földrajzilag és lelkileg is távol került nehéz helyzetektől, és a lecsupaszító élethelyzet megerősítette annyira, hogy legyen bátorsága rendezni meghatározó kapcsolatokat.
Ám ezek a körülmények megvalósíthatók úgy is, hogy nem megy el valaki. Csak tudni kell, min lehet változtatni, és azon változtatni is kell, „adott esetben felvállalva egy rendkívül kellemetlen beszélgetést, ami ehhez az előrelépéshez elengedhetetlen”. És fontos, hogy ne a munka legyen az identitásunk, hanem az az értelmes tevékenység, ami a célunk, vagy ami a célunk felé visz.
Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!
