Számomra az öngyógyítás legfőbb eszköze, és egyben legnagyobb mesterem: az álom. Szerencsére aludni nagyon tudok, és bár így ötven felé már vannak rossz éjszakáim, altatóra eddig még soha nem volt szükségem. Minden bánatomra vagy félelmemre alszom egyet, akár nappal is (ilyenkor öt perc is jó, de húsz perc az átlag), az agyam magától feldolgozza, ami éppen foglalkoztat, és szerencsés esetben helyre is teszi a dolgokat.

Nyugodtan rábízhatom magam, az álom olyan, mint egy angyali útmutatás. Nem mindig megy könnyen, persze, rengeteg rémálmom is van, de ebből még többet lehet tanulni: az álom megmutatja, mi az, amitől nem tudok szabadulni, akárhány év telik is el (a diktatúrában eltöltött gyerekkorom például évtizedekig kísértett), vagy mi az, ami lassan feloldódik bennem, mint tinta a vízben.

Ha tehetem, álomnaplót is vezetek, izgalmas szétszálazni, hogy milyen sok apró adatból, milyen sokféle asszociációból rakja össze az agy a saját álmait – meggyőződésem, hogy álmában mindenki költő, legalább egy-egy pillanatra, csak hát, mivel a legtöbb embernek nincs akkora szövegelemző (verselemző) gyakorlata, mint nekem, mások nem mindig tudják értelmezni és felhasználni az álom kínálta sugallatokat.

Rendelje meg online!

Néha novellákat, címeket vagy verssorokat álmodom, volt, hogy egész regény-szüzsét vagy teljes verset álmodtam meg. (Két novellacímemet kötetbe tettem – Kajafás és az aranycipő; Dákó és lidércfény – nagy figyelemmel és odaadással találtam ki hozzájuk a novellákat.) Szorgalmasan ki is dolgozom, amit álmomban látok-hallok, vagy pedig csak élvezem a sorok zenéjét, ilyesmit például: „A gyatra gyufa illata – két éve, hogy nem védettem le”; „Lyukat pihen egy holt levél”; „A szövegekben mindennek a célja és magyarázata a kehely”; „A madarak őrültek, ez a sok szárnycsapkodás meg dalolás – a számunkra felfoghatatlanul sebes, túlhevített élet”.

Az egyik rémálmom az volt, hogy egy közlekedési konfliktus során valaki ordított velem, én visszaordítottam, és csak úgy tudtuk elmondani a magunkét, ha közben befogtuk a másik száját – életem egyik legszomorúbb, de egyben legtanulságosabb álma volt. Azóta, ha ordítanak is velem, igyekszem nem visszakiabálni, inkább megpróbálom kitalálni, mi bántja a másikat.

Sok szép álomra is emlékszem, a naplómban az egyik így van benne: „A vak fiú, nagy szempillákkal: énekel, sokan állnak körülötte, amikor nagy tapsot kap, elpirul, magához szorítja a gitárt és elszalad. Utána már ébren, reggel magyarázom Gyurinak, hogy a világ matematika és zene, a nagy zenemű motívumait kihallják az érzékenyek.”

A szeretetteli együttlétek mellett az álom meg a természet megfigyelése, vagy még inkább: egyszerűen csak bámulása (kiránduláson, kertben, vízparton) segít a legtöbbet a feltöltődésben, a testi-lelki gyógyulásban. Ezekhez képest – és ezt nehezen vallom be az életem legnagyobb részét meghatározó két tevékenységről – még az olvasás és az írás is másodlagos, nem is beszélve a vásárlásról, aminek sajnos szintén nagy híve vagyok még mindig, pedig megtanulhattam volna már, hogy a tárgyak több lelkifurdalást okoznak, mint megnyugvást, és rengeteg időmet elrabolják.

Az álombeli tárgyaknak nagyobb súlyuk van, pedig csak a képzeletemben léteznek. A nézésnek viszont nincs súlya, álomban vagy ébren – egyedül csak jelentősége van.

Érdekli, mit válaszolt felesége írására Dragomán György író? Olvassa el a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben test és lélek kölcsönhatásával, pszichoszomatikával és az öngyógyítással foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.