Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Neal Shusterman Az óceán mélyén című regénye egy kamasz fiú „megőrülésének” és a valóságba való visszatalálásának történetét meséli el. A könyv segít elképzelni, mit él át ilyenkor valaki, ugyanakkor számos kérdést felvet, amelyekre nem biztos, hogy van fekete-fehér válasz, de az biztos, hogy érdemes róluk beszélni. Ács Dánielt, a Soteria Alapítvány Menedék Programjának vezetőjét, a Feldmár Intézet szóvivőjét kérdeztük.
HVG Extra Pszichológia: Nehéz definiálni, hogy mi vagy ki a normális, mennyi „furcsaság” az, ami még belefér. Meg lehet ezt határozni pontosan?
Ács Dániel: Az a normális, amit elfogad annak a környezet. Az anyám például azt mondta nekem, nem vagyok normális, egyszerűen azért, mert nem tudta, vagy nem akarta elviselni azt, ahogyan kifejeztem az érzéseimet. Ha nekem nem felel meg, amilyen vagy, és van hatalmam fölötted – mert ez az egésznek a lényege –, akkor mondhatom rád, hogy te nem vagy normális. De ez semmit nem mond rólad.
HVG Extra Pszichológia: Ez is csak egy társadalmilag konstruált címke?
Ács Dániel: Abszolút. Mondok egy példát: van, aki most egyáltalán nem szorong, és van, aki nagyon. E két véglet között található az emberiség. Ki az, aki megmondja, hogy mennyi szorongás-mennyiség az, ami még belefér a normálisba? Hát például azok, akik kifejlesztenek és eladnak olyan szereket, amelyek kémiailag beszabályoznak egy bizonyos tudatállapotba, s ezzel meg is határozzák, hogy milyen a kívánt, elvárt tudatállapot. Ehhez képest lehetek túl sokat szorongó, vagy túl kevéssé szorongó. Nem normális. Ráadásul a szorongás nem betegség, azt az ember magának csinálja, amikor valami olyasmit akar, amit nem lehet izmokkal megvalósítani. Nem azt mondom, hogy rossz szándék van ott, ahol erre gyógyszert adnak az embernek, csak azt, hogy tévedés és megtévesztés, ami akár súlyosbíthatja a valódi problémát.
HVG Extra Pszichológia: A könyvben van egy jó példája a főszereplőnek, Cadennek: azt mondja, hogy ha egy észak-amerikai törzsbe született volna, akkor varázslónak neveznék, és nem egy zárt osztályra küldenék... Tehát mindenkinek a saját közegét kell csak megtalálnia?
Ács Dániel: Pontosan. Oliver Sacks brit neurológus nemcsak az ún. mentális problémákkal küzdőknek, hanem a fizikai korlátokkal élők számára is azt tartotta döntő fontosságúnak, hogy sikerüljön megtalálni azt a környezetet, ami kompenzálni, ellensúlyozni tudja a páciensei „fogyatékosságát”. Volt például egy betege, aki nem tudott autót vezetni valamilyen visszafordíthatatlan idegrendszeri probléma miatt. Viszont felült egy lóra, megtalálta az állattal az összhangot, és lovon járt dolgozni. Tehát néha, ha rosszul érzem magam, akkor nem az a célravezető, ha magamon próbálok meg változtatni, hanem az, ha megkeresem azt a környezetet, ahol jobban leszek.
HVG Extra Pszichológia: Tényleg van olyan, hogy súlyos mentális betegek harmóniába tudnak kerülni önmagukkal és a környezetükkel?
Ács Dániel: Nincs olyan, hogy mentális betegség. És ezt nemcsak Feldmár András mondja, vagy én, hanem még számos pszichiáter, pszichoterapeuta, filozófus és tudósok is. Thomas Szász például több könyvet írt erről, de van egy egyre bővülő nemzetközi mozgalom, akik már rájöttek, hogy a biológiai pszichiátria nem jó irány, többek között a Mad In America weboldalon lehet ezektől a szakemberektől olvasni. Vagy van az Open Dialogue módszer, ami Skandináviában, Angliában, Amerikában és Ausztráliában terjed, és kezdi kiváltani a hagyományos, betegség-gyógyszer központú kezelést. A betegség itt egy rossz metafora. A mentális tünetek az egyén reakciói az átélt traumákra, arra, ahogyan bántak vagy bánnak vele. Van, hogy nem azért szenvedsz, mert elütött egy autó, és belefúródott a fejedbe egy szilánk, ami nyomja az agyadat. Azért kínlódsz, mert valaki valamikor rosszul bánt veled, vagy te bántál rosszul másokkal vagy önmagaddal. Ez nem betegség, hanem egy nehézség az életben, ami az emberi kapcsolatokban gyökerezik. A „gyógyulást” így az hozhatja el, ha olyanok vesznek körül, akik jól bánnak veled, akikkel otthon érzed magad. Nincs semmilyen egyértelmű bizonyíték, meggyőző kutatási eredmény, hogy a depresszió vagy a skizofrénia a hagyományos értelemben betegségek volnának. Vannak tehát szavaink, amelyekhez nem tartozik pontos vagy értelmezhető jelentés. És hatalmi helyzetben lévő emberek döntésén múlik, hogy ki milyen címkét kap. Ha a homoszexualitást nézzük például, akkor könnyű megérteni ezeknek a címkézéseknek az abszurditását: 1974 előtt mentális betegségnek számított, de abban az évben lekerült a betegséglistáról, mert akkor így szavaztak az Amerikai Pszichiátriai Szövetség orvosai, akik erre a döntésre fel voltak hatalmazva. Ilyen egyszerű ez.
HVG Extra Pszichológia: Címkékkel dobálózunk anélkül, hogy tudnánk, mit írnak körül?
Ács Dániel: Így van. Nagyon jellemző a saját történetem: annak idején, amikor nagyon rosszul voltam, elmentem egy pszichiáterhez, aki öt perc alatt diagnosztizált, és utána egy hónapig kezelt, ami annyit jelentett, hogy gyógyszert kellett szednem. Azt mondta, addig nem mehetek terápiára, míg a gyógyszer ki nem fejti a hatását. Másfél hónap után sem változott semmi, csak még jobban egyedül éreztem magam. Azután találkoztam egy másik terapeutával, aki azt javasolta, hogy hagyjam abba a gyógyszert, beszélgessünk inkább. Így is történt, én pedig idővel jobban lettem, a kapcsolat megváltoztatta az életem. Nem beteg voltam, hanem reménytelenül kevés hatalmam volt a saját életem felett, hogy azt csináljam, amit akarok, és ne kelljen csinálnom, amit nem akarok. Nagyon nem mindegy, hogy az embertől azt várják el, hogy szokjon hozzá ahhoz, ami körülveszi, és amiben nyilvánvalóan rosszul érzi magát, vagy arra ösztönzik, hogy hagyja ott a jelenlegi környezetét, és csináljon valami mást. Ez utóbbi nem annyira jellemző. Kevesen bátorítanak ma arra, hogy ébredjünk fel, és kergessük el a zsarnokot, legyen szó a szüleinkről vagy a miniszterelnökünkről. Ehelyett gyakran inkább azt mondjuk egymásnak, hogy hallgass és tűrj, illeszkedj be a rendszerbe, családba, iskolába, munkahelyre.
HVG Extra Pszichológia: Az önhöz fordulók – akkor ne nevezzük betegnek őket, csak egyszerűen szenvedő embereknek, akik nagyon rosszul érzik magukat a bőrükben – sejtik, hogy mitől nincsenek rendben, be tudják azonosítani az okokat?
Ács Dániel: Nekem az a tapasztalatom, hogy a többség igen. Csak azt nem mindig veszik észre, hogy milyen fontos szerepet játszik a környezetük abban, ahogy érzik magukat. És hogy otthagyhatják azt, ha rossz. Bátorítanom kell rá őket. Freud mondta, hogy ha a munkád és az emberi kapcsolataid rendben vannak, akkor nincs szükséged terápiára. Én nem tudom, ez így van-e, de az biztos, hogy van benne valami. Néha hamar kiderül, hogy valaki nem boldog a párjával, és a munkáját sem szereti, de azt gondolja, hogy ettől még boldog lehetne. Az van a fejében, hogy vele lehet valami baj, ami független a környezetétől. Pedig azért szenvedünk, mert rosszul bánunk egymással, és nem azért, mert „elromlott bennünk valami”.
HVG Extra Pszichológia: A gyógyszereket teljesen elutasítja?
Ács Dániel: Ezt így nem mondanám, sőt, a valódi betegségekre én is gyógyszert szedek, de mint mondom, nem gyógyszerre van szükségem akkor, ha azért szenvedek, mert nem tudok kiállni magamért a munkahelyemen, vagy a családomban, ha bántalmazó kapcsolatban élek, elszigetelem magam mindenkitől. Ilyenkor kell valaki, aki segít végiggondolni, hogy nem maguktól történnek a dolgok, hanem ő ezt csinálta velem, te pedig ezt vele. Nincs olyan, hogy így alakult; azért szenvedünk, és azért örülünk, ahogyan egymással bánunk.
HVG Extra Pszichológia: És ez azt is jelenti, hogy be tudunk avatkozni...
Ács Dániel: Igen. Arra bátorít egy ilyen felismerés, hogy azt csináld, amit te akarsz, és ne azt, amit mások akarnak. Egy odafigyelő, jóakaratú ember által létrehozott biztonságos térben gondolkodhatsz – akár éveken keresztül – arról, hogy te mire vágysz, mert ha úgy élsz, ahogy mások akarják, akkor garantáltan boldogtalan leszel. Ahogy Feldmár András mondja, lehet, hogy korábban soha senki nem volt kíváncsi rád, és már te se tudod, hogy ki vagy, mit akarsz, mik a vágyaid.
HVG Extra Pszichológia: Egy a villamoson hangosan fantáziálgató embernek – aki láthatóan elvesztette a kapcsolatát a valósággal – is csak arra volna szüksége, hogy egy terapeuta leüljön vele? Minden esetben elég ez?
Ács Dániel: Minden ember más. Nem állítom, hogy mindenkinek használ a terápia. Eleve csak akkor lehet esélyünk arra, hogy segítsünk, ha valaki segítséget kér. Ha nem kér, akkor hozzá se kell nyúlni. Én legalábbis ezt gondolom.
HVG Extra Pszichológia: Na de mi van akkor, ha ön- és közveszélyes valaki?
Ács Dániel: Ha valaki közveszélyes, akkor be kell zárni, ha valaki önveszélyes, vigyázni kell rá, vagy menekülni kell tőle, de szerintem nem kell általánosítani, mindig az adott helyzetben van a válasz arra, mit kell tenni, vagy mit nem kell tenni. De aki őrült, az egyáltalán nem mindig rossz, és aki rossz, az egyáltalán nem mindig őrült. Amikor valaki elveszti a kapcsolatot a valósággal, az lehet egy újjászületési folyamat egy állomása, ilyenkor egy biztonságos helyre van szüksége, ahol nem ijednek meg tőle, attól, amiben éppen ő van. Ahol hagyják, hogy megoldja azt, amit meg próbál oldani. Ez időigényes, néha nagyon nehéz, néha ijesztő. Ehelyett a hagyományos ellátásban kap az ember egy diagnózist arról, hogy skizofrén, meg egy gyógyszerreceptet és egy ígéretet, hogy élete végéig beteg marad. Az biztosan skizofrén karriert csináló ember lesz, aki nem tud keresztülmenni a krízisein soha, mert állandóan visszanyomják: amikor megpróbálna megküzdeni a démonaival, kiutat találni, akkor mesterségesen, gyógyszerek segítségével visszaviszik a tudatát oda, ahol a környezete szerint biztonságban van. Ahol tulajdonképpen a környezete nem fél tőle, ahol a legkevésbé van terhére másoknak.
HVG Extra Pszichológia: Ilyenkor azért kell, hogy legyen egy genetikai érzékenység is, nem?
Ács Dániel: Biztos, hogy ez is szerepet játszik, igen. Minden ember másképp reagál egy adott történésre. Ha téged megerőszakol az apád, akkor nem kezdesz el megőrülni később, de lehet, hogy én igen. Viszont ez nem azt jelenti, hogy meg kellene találni azt a gént, amitől nem őrülök meg egy ilyen helyzetben. Találnom kell egy embert, akivel meg tudom osztani, hogy mi történt velem, és mi az, amiről nem tudok beszélni, és helyette mindenféle tüneteket produkálok. Mi az, amit el akarok ezzel mondani, de nincsenek rá szavaim. De az is lehet, hogy van, akinek a pszichiátriai gyógyszerek segítenek. És meg kell tanulni elkerülni a mérgező környezetet. Az is előfordul, hogy mindez nem sikerül. Van, aki nem jön ki a labirintusból. Én csak remélem, hogy idővel egyre több nyitottság, bátorság és alternatíva lesz ezen a területen. Ma sajnos még sokszor azért drogozzák be azonnal, és degradálják betegnek az úgynevezett őrülteket a kórházakban, mert félnek tőlük. Nemcsak attól, amit tehetnek magukkal és a környezetükkel, hanem attól is, ami a fejükben van, az élményeiktől. Tehát az orvosok is, ahogy bárki más, megijedhetnek a saját pszichéjüktől, hiszen ha a valósággal való kapcsolat elvesztése megtörtént ezzel az emberrel, akkor velük is megtörténhet. Hát akkor hogy van ez?
HVG Extra Pszichológia: Ezzel azt is állítja, hogy mindenki kerülhet mentális krízisbe. Nem túlzás azért ez?
Ács Dániel: Sokan azt gondolják, hogy vagyunk mi, a normálisak, és vannak a periférián élő őrültek: a skizofrének, depressziósok, pszichopaták. R. D. Laing már rég megmondta, hogy nem: csak mi vagyunk, emberek.
Gócza Anita
