Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A nagy önérvényesítési kísérletek közepette nem egyszer vallunk kudarcot, mert túl passzívvá vagy épp agresszívvá válunk. Miért futjuk ugyanazokat a meddő köröket a munkahelyi és a családi konfliktusok során? A HVG Extra Pszichológia Szalonjában kiderült, hogy nem is túl bonyolult a hatékony önérvényesítés receptje.
Emberek, akik a zsúfolt előadóterembe érve, hiába tűnik úgy, hogy az utolsó szék is foglalt, magabiztosan elindulnak, és helyet csinálnak maguknak. Emberek, akik a munkahelyükön folyton képesek eggyel jobb pozíciót és fizetést kialkudni maguknak. Emberek, akik akkor sem húzzák fel magukat, amikor épp sietőben valahova, a gyerekük az utca közepén válik kicsi csökönyös szamárrá, aki a világért sem hajlandó megmozdulni.
És az igazán fekete övesek, akik nemhogy pókerarccal, hanem szeretettel és türelemmel hallgatják végig, amikor a drága jó mama, és a drága jó papa belekezd az egész életük és a teljes személyiségük megváltoztatását előirányzó program legújabb fejezeteinek hosszas és részletes taglalásába. „Jaj, mikor nősülsz már meg fiam? Hogy lesz így nekem ebből unoka?”, „Folyton csak azt a büdös bagót szívod, gyerekem, mi lesz így az egészségeddel?”, „Na, és ha rám hallgattál volna, és a Közgazdászra mész, ma már rendes állásod lenne, Pest amúgy is elrontott téged.”
Mindannyian ismerjük őket, akik hasonló higgadtsággal és profizmussal közlekednek az életben. Ők azok, akikre irigységgel vegyes csodálattal tekintünk, mert mintha folyton tükröt tartanának elénk, ami csak bizonytalanságunkat, gyáva megalkuvásainkat, visszatérő hibáinkat és rendre csődöt mondó konfliktuskezelési technikáinkat mutatja. Ám még mielőtt elkezdenénk beleélni magunkat, hogy mekkora csődtömegek vagyunk, ne tegyük, mert nincs itt különösebb titok és látnivaló, az önérvényesítés, vagy más néven asszertivitás maximálisan tanulható: tény, hogy sok gyakorlás és kitartás kell hozzá, de idővel bárki képes rá, hogy olyanná váljon, mint elérhetetlennek tűnő példaképei. Legalábbis ezt állítják a szakemberek.
Ahogy a HVG Extra Pszichológia Szalon kedd esti előadásában elhangzott, az egyik személyiségtipológia szerint három típust különböztethetünk meg egymástól: a passzív behódoló embereket, akik alapvetően a másikat tartják fontosnak, továbbá az agresszíveket, akik folyton a saját érdeküket tartják a fókuszban, az asszertív típus pedig a kettő közt helyezkedik el. Ő az, aki a „mindketten fontosak vagyunk” mottót tűzi zászlajára.
Bátran a csönddel
Az Anker'tben tartott rendezvény egyik előadója, Bőhm Kornél kommunikációs szakértő szerint ahhoz, hogy eljussunk az arany középszerig, látni kell, hogy az asszertivitás alapvetően egy magatartási forma, ami a megfigyeléssel, a tudatosítással kezdődik. Mit is jelent ez pontosan? Azt, hogy saját magunk számára megfogalmazzuk, hogy miért bánt bennünket, miként okoz rossz érzést, hogy például a párunk a megkérdezésünk nélkül már megint olyan filmre vett jegyet, ami nem érdekel bennünket, a főnökünk pedig helyettünk a Józsit nevezte ki főosztályvezetőnek, ráadásul a hóvégi prémiumosztásból is kimaradtunk.
„Ezzel még nem is lenne gond, a legtöbb ember eljut odáig, hogy tudatosítja magában ezeket a kellemetlenségeket és sérelmeket, viszont sokan ezen a ponton meg is rekednek, és nem jutnak el az asszertív folyamatban a kinyilvánításig, vagyis nem mondják el a másiknak, hogy konkrétan mi a bajuk. Holott ilyenkor fontos lenne azt is közölni a másikkal, hogy a szavai, továbbá a tettei milyen hatást gyakorolnak ránk, mit kell elszenvednünk általuk” – állítja a szakember. Persze mondani könnyű, a racionális énünk is bőszen bólogat, többnyire mégis azért maradunk csendben, mert félünk a másik reakcióitól, tartunk a konfliktustól, a megszégyenüléstől, a bukástól. Bőhm Kornél szerint a rettegésünket kiválóan feloldhatja, ha a szituációban saját magunkra koncentrálunk, az énközlésekre szorítkozunk.
„Az asszertív kommunikáció gyakorlásában ne akadályozzon meg bennünket a másik ellenséges, kevésbé fogadóképes reakciója, amit egyébként ügyesen el tudunk kerülni, ha betartunk pár alapelvet, például nem vádaskodunk, nem gúnyolódunk, nem általánosítunk, hanem a konkrét szituációról beszélünk, nem minősítjük a másikat, nem fenyegetőzünk, nem zsarolunk, érzésekkel nem vitatkozunk. Továbbá vannak más praktikák is, például hajlamosak vagyunk túlbeszélni, túlérvelni ezeket a helyzeteket. Nyugodtan bánjunk bátran a csönddel” – vonja le a tanulságot a kommunikációs tanácsadó, aki végül arra is figyelmeztet, hogy az asszertivitás nem minden helyzetben megoldás, nem kell mindig okosnak lenni: akkor lehet szükség az asszertív önérvényesítésre, ha valamilyen érdeksérelem merül fel az életünkben.
Ne elfojtsuk, elvezessük
Az est másik előadója, L. Stipkovits Erika klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta az önismeretet tartja az asszertivitás legfontosabb elemének, amit ő nem is önérvényesítésként, hanem önmagunk felvállalásaként emleget. Ez persze továbbra sem azt jelenti, hogy erőből megyünk neki a másiknak: a szakember szerint az önérvényesítés egy nagy stop-táblával indul, aminél megállva lehiggadunk.
„Amikor már megint jön a mama a szokásos szöveggel, hogy szüljél már, édes lányom, hajlamosak vagyunk lendületből visszaszólni, hogy ne okoskodj már bele, nincs közöd hozzá, ez az én életem! Mindezzel pusztán az a baj, hogy ilyenkor ugyanazt az agressziót adjuk vissza, amit kapunk, ez pedig elkerülhetetlenül oda vezet, hogy egyre durvábban kezdjük egymást bántani, egész addig, míg a kapcsolat el nem durvul, és végleg kezelhetetlenné válik” – mondja a szakember.
Ezek után jó kérdés, hogy mit kezdjünk a zsigeri, a gyomorból feljövő dühünkkel, amit az elképesztően idegesítő, ezredszerre elhangzó szülői kritikák és megjegyzések váltanak ki belőlünk? Mit tanácsol a pszichológus? Fontos, hogy ilyenkor ne elfojtsuk, hanem elvezessük a dühünket: L. Stipkovits Erika szerint már egész kicsi korban meg kellene tanítani a gyerekeknek, hogy a kettő között a különbség leginkább azt jelenti, hogy a Janika fejét nem, de a dühpárnát és a kocsikereket megcsapkodhatom, ha ideges vagyok.
„Felnőttként azt alapvetően mindenkinek magának kell kitalálnia, hogy őt mi nyugtatja meg: lehet, hogy gyalog leviszi a negyedikről a szemetet, vagy elszámol tizenháromig, esetleg kifejleszt valamilyen speciális légzéstechnikát, az alapelv itt is az, hogy a dühömmel ne bántsam a másikat. Az biztos, hogy ebben sokat segít, amikor megfordítjuk a percepciót, és nem azt kérdezzük, hogy miért ilyen hülye a párom, az anyám, vagy a főnököm, hanem arra kezdek koncentrálni, hogy engem mi idegesít a páromban, az anyámban, a főnökömben. Ez a típusú következetes önreflexió, a magunkra fordított figyelem a nehéz helyzetekben nagyban fejleszti az önismeretet és az önbecsülést. Először ezt kell fejleszteni, aztán jöhet az önérvényesítés” – foglalta össze az útravalót L.Stipkovits Erika.
Hercsel Adél
Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
