A külföldre vándorlás okai nem elsősorban a valóságban, sokkal inkább a távozást fontolgatók agyában és szívében keresendők – mondja Tóth Erzsébet Fanni szociálpszichológus. Hasonló anyagi helyzetben lévő emberek lelkében is egészen eltérő érzések munkálnak arról, hogy kötődéseik fontosabbak-e vagy a változás kényszere erősebb.

Inkább hajlanak a kivándorlás latolgatására az emberek, ha életük fordulóponthoz érkezik. Így tanulmányaik befejezésekor, a munkavállalás kezdetén, családalapításkor – vagy ellenkezőleg, ha párkapcsolatuk felbomlása után úgyis újrakezdés esedékes. Ritkább a hirtelen felindulásból elkövetett távozás.

Akik úgy érzik, hogy a szülőföldjükön nem tudnak érvényesülni, illetve nem tudnak olyan életminőséget elképzelni, amilyet szeretnének, jóval a tényleges utazás előtt kezdenek gondolkodni.

Egynapos autóútnál nem távolabbi

Shutterstock

A külföldi munkavállalás pszichológiájának szakértői az alábbi tényezőket tartják fontosnak átgondolni a helyes döntéshez:

1. Személyes kötődések

Súlyos elégedetlenség – jobb esetben nagyon csábító állásajánlat – kell ahhoz, hogy valaki hátrahagyja a szüleit, rokonait, barátait. Már csak ezért is megalapozott az a vélemény, hogy akármiért senki sem indul útnak, elég nagy jövedelemkülönbségre van szükség a tényleges távozáshoz. Nem ritka eset, hogy a családi, baráti kötődés érzése földrajzi tényezővé válik. Főképp idős szülőkre gondolva döntenek sokan úgy, hogy könnyen elérhető helyet választanak, mondjuk egynapos autóútnál nem távolabbit. Még akkor is, ha az ingyenes skype segítségével egyre több család tartja a kapcsolatot az otthon maradottakkal.

2. A kalandvágy

A vállalkozó kedvének, a nyitottságának mértékét érdemes alaposan fölmérnie annak, aki új életet kezdene. Ha a mindennapok munkahelyi konfliktusai megviselik, ha nehezen él meg munkahelyváltást, érdemes alaposan elgondolkodnia, hogy készen áll-e a sokkalta nagyobb és tartósabb stresszre, ami az első időkben, akár éveken át is jelentkezik.

3. A tolerancia

Alapkövetelmény. Aki kimegy, automatikusan kisebbség tagjává válik, neki kell alkalmazkodnia, és nagyon melléfog, aki az őt befogadókban keresi saját nehézségeinek okát. Különösen kitartóan kell gyakorolnia a türelem erényét annak, aki az itthonihoz képest egyszerűbb munkába, és ezzel alacsonyabb társadalmi státusba kényszerül, márpedig az utóbbi években ez meglehetősen gyakori modell a Nyugat-Európában pénzt kereső magyarok körében.

Akármiért senki sem indul útnak

Shutterstock

4. A nyelvtudás

Becsapja magát, aki arra számít, hogy valamennyi angol nyelvtudással bármelyik országban elboldogul. A munkahelyen eleinte ez még igaz lehet, amíg a takarító egyetlen társa a felmosórongy, de aztán jobb munkát már aligha talál az, aki nem képes érintkezni a helyi ügyfelekkel, és nem tud gyorsan reagálni munkatársainak szavaira sem. Még fontosabb a nyelvtudás a munkahelyen kívül. A hátrahagyott barátok hiányát nemigen tudja enyhíteni az, aki nem tud vitatkozni, együttműködni, szórakozni a kollégáival, a szomszédokkal. A külföldi kedvéért a helyiek biztosan nem fognak tartósan angolra váltani a saját nyelvükről, vagy lassabban beszélni. Márpedig a kapcsolatok hiánya komoly lelki, közérzeti gondokhoz vezethet az idegen környezetben.

Hajlamosak elhanyagolni a nyelvtanulást azok, akik abban a hitben élnek, hogy csak rövid ideig maradnak, mondjuk addig, amíg összegyűjtik azt a pénzt, amiért kimentek. Még nagyobb hiba, ha erre hivatkozva nem tartják fontosnak a gyerekeik nyelvtanulását. Igaz, a szülőknek nem szabad átesniük a ló túlsó oldalára sem. Ha a két szülő mindenáron a fogadó ország nyelvén beszél a saját csemetéjével, azzal nem sokat segít neki, de később, ha hosszabbra vagy éppen örökösre nyúlt a kintmaradás, a felnőtt gyerekek heves szemrehányásaira lehet számítani, amiért elveszítették, vagy legalábbis hibásan, külföldiesen beszélik az anyanyelvüket.

5. A célország

A sajtóból, internetről, már ott élő ismerősöktől szerzett információk ma már bőven áramlanak, de a távolból a legtöbben mégsem tudják elképzelni, mi várhat rájuk odakint. Nagyon sok a mítosz is, és bár az emberek tudják, hogy Nyugaton sincs kolbászból a kerítés, pszichológiai okokból mégis kapaszkodnak a boldogulás ígéretébe. A hozzájuk elérő ellentmondásos információkból egységes egészet próbálnak alkotni, elvetve azokat a részleteket, amelyek a tervüket akadályoznák, és túlértékelve azokat, amelyek segíthetik őket. Az elképzelt világ helyett a valósággal a migráns azonnal szembesül, mihelyst kivándorol.

A boldogulás ígérete

Shutterstock

Amikor mindezeket – no meg a hiteltörlesztési, megélhetési és más anyagi kényszereket – megfontolva a mérleg nyelve a lehetséges célország felé billen, sőt ha már ott élő családtagok, barátok révén erős kötődések is vannak arrafelé, akkor valószínű az indulás. Kiszámíthatatlan viszont a maradás. A magyarok általában meghatározott időre vándorolnak ki, kiszámolva, hány évig vállalnak munkát vagy tanulnak. Csak nagyon kevesen indulnak útnak „örökre“ – tapasztalta Tóth Erzsébet Fanni.

Mindig van még valami

Ha azonban pár év elteltével is Nyugat-Európában (a leggyakoribb állomáson) maradnak, akkor már – nem is pusztán a kereseti lehetőségek, hanem az életminőség hatására is – folyamatosan újratervezik a kintmaradásuk hosszát. A külföldön munkát vállalók gyakran azzal billentik helyre a lelki egyensúlyukat, azzal odázzák el az elszakadás érzését, hogy a bevételük egy részét hazaküldik. Olyan tényezők – hol ürügyek, hol valódiak – tartják kint őket, hogy mindig találnak még valamit, amit ki kell javítani az otthoni házukon, mindig van még valami, amit meg kell vásárolni, így állandósul az az átmenetinek vélt érzés, hogy egyelőre nem mehetnek haza.

Nem volt ez másképpen más korokban sem, amikor – idézte Tóth Pál Péter demográfus, a migráció lelki tényezőinek kutatója József Attila jól ismert 1937-es szavait – „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”. A XIX-XX. század fordulóján kivándorolt szegények közül később csak néhány tízezren tértek haza, pedig többségük azzal távozott, hogy az odakint megkeresett pénzből itthon földet vesz.