Sikkes, öntudatos, stílusos. Ilyen a párizsi nő képe. Lehet, hogy nem is vagyunk olyan messze tőle itthon? Stílustanácsok helyett az önbizalom felszabadító erejéről és a megtalált harmóniáról.
Az utóbbi nyolc évben magazinkészítőként szinte havonta jártam Párizsba és a világ fővárosaiba különböző divatesemények, divathetek meghívottjaként. A legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy az egyik, divattörténeti jelentőségű párizsi Chanel-bemutatóra a high-end fashiont a budapesti szubkultúrákkal ötvöző, saját ötletemből épített Fashion Issue magazin főszerkesztőjeként kaptam meghívást.
Párizsban (is) mindenre érzékenyek a stílus- és trendteremtők, ami frissességet hozhat az állandóságba, hiszen semmi sem múlik el olyan gyorsan és dicstelenül egy divatfővárosban, mint az aktuális divattrend. Párizsnak azonban, akárcsak a párizsi vagy a francia nőnek, időtlen a stílusa. Könnyed és sikkes, mint egy Baudelaire-sor. Olyan felszabadult és öntudatos stílus ez, amely tele van önbizalommal és természetességgel. És ezekre van leginkább szüksége egy nőnek, hogy vonzónak érezze magát. A „jól érzem magam a bőrömben” életérzéshez segíthet hozzá egy-egy jól választott majd később jól párosított ruhadarab.
Ha valaki vásárolt már bármilyen ruhaneműt vagy kiegészítőt Párizsban, jól tudja, hogy az eladók sem engedik, hogy hibázzon. Addig nem nyugszanak, amíg meg nem találják a vásárló karakteréhez és a meglévő ruhatárához, de leginkább az éppen rajta lévő ruhához legjobban illő darabot. Színben is, fazonban is. Ám a francia stílus igazi titka a könnyedségben rejlik. A jó hír az, hogy ennek megteremtése tanulható – ha valakiben nem bújik meg eleve. De Párizsból mindenképpen haza lehet hozni, akár már egyetlen utazás alkalmával is.
Szorongások, félelmek
A brüsszeli Balassi Intézetben rendezett, a magyar divatról szóló kerekasztal-beszélgetés szünetében kérdezte meg tőlem egy ott élő magyar hölgy, hogy válaszoljak neki egyenesen egy kérdésre, amit nem mer nagy nyilvánosság előtt megkérdezni: a magyar nők miért nem tudnak olyan könnyedén szexik lenni, mint például a latinok? Éreztem, hogy saját kinti életének szorongásaival, görcseivel kapcsolatos a kérdés és a kétely is.
A belga, az olasz és a francia kultúra és mindennapok természetes, magától értetődő része a stílus és az öltözködés. Egyszerűen azért, mert ez az egyik – ha nem is a legfontosabb – meghatározója annak, hogyan érezzük magunkat a bőrünkben, és ezzel együtt hogyan és miként vagyunk sikeresek, vonzóak, energikusak, vagy egyszerűen csak felszabadultak és szorongásmentesek. A szocializmus uniformizálódásától kezdve a kultúrák különbözőségéig sok minden szóba került a beszélgetésen, amelyen azóta is sokat gondolkodtam. Én ugyanis nem hiszek abban, hogy a könnyedség attól függ, ki hová születik, vagy mennyit keres.
A divatiparban eltöltött eddigi majdnem egy évtized tapasztalata és a világ divatfővárosaiban és nem divatfővárosaiban tapasztaltak alapján úgy látom, a könnyedség összefügg a társadalom jó közérzetével, ízlésével, múltjával és jelenével. Sokat számít, hogy az embert milyen közeg veszi körül, mit látott és tapasztalt otthon, gyerekkorában, hogyan szocializálódott. Az épített környezet és a dizájn hat a tudatalattinkra. Ha valakit szépség és harmónia vesz körül, az vagy maga is szép és harmonikus lesz, vagy törekedni fog arra, hogy azzá váljon. Ha az ember csak úgy beül egy kávéházba Párizsban, de akár Rómában, Milánóban vagy Firenzében, és csak nézi az utcákon vonuló embereket, fel tudja szívni magába azt a harmóniát és szépséget, ami abban a pillanatban körülöleli: a város finomságát és a benne élők eleganciáját.
A magyar megint szép
Szerintem a magyar nőknek semmi okuk az aggodalomra, bár az mindenképpen megfontolandó visszajelzés, amit a külföldről érkezett férfiak és nők korábban rendszeresen megjegyeztek, miszerint itthon mintha többet mutatnának a nők magukból, ahelyett, hogy csak sejtetnék a titkaikat. Azok az idők azonban, amikor a rendszerváltás után Bécsben arról ismerték meg a magyarokat, hogy rosszul vannak felöltözve, már régen elmúltak.
Ehhez persze tudnunk kell, hogy pontosan kik vagyunk, és azt is, hogy milyen különlegesek vagyunk, csupán azáltal, hogy mindenki mástól különbözünk. És talán ezt tudják legjobban a párizsi nők, a stílusukat pedig el lehet lesni, a magazinokból meg lehet tanulni. (A magazin műfaját is a franciák találták fel, és bármennyire meglepően hangzik is, egykor az is magazinban megírt tanács volt, hogy minden nap tiszta fehérneműt kell húzni és naponta többször fogat kell mosni.)
Annak köszönhetően, hogy ma már bárhová rövid időn belül elutazhatunk, és gyorsan találkozhatunk más kultúrákkal, itthon is közelebb kerültünk ahhoz, amit a világ nyugati felén nálunk hamarabb megértettek vagy a hétköznapi kultúra részévé lett: lazán, könnyedén, bűntudat nélkül vonzónak és szabadnak lenni. A többi jön magától.
A párizsi pincérlány. Egy kép születése. A La Palette Café vakablakában láttam meg ezt a párizsi pincérlányt, aki éppen cigarettaszünetet tartott. A könnyedsége és természetessége annyira magával ragadott, hogy nem is kérdeztem semmit, de még csak nem is köszöntem neki, csak rámosolyogtam és komponálni kezdtem. Fesztelenül és öntudatosan tűrte, hogy egy hatalmas objektívvel szó nélkül „letámadom”. Talán a hely atmoszférája hatott mindkettőnkre: nekem ő jelenítette meg a párizsi nőt. Később elmesélte a La Palette történetét, ahová az 1930-as évek óta jártak olyan művészek, mint Cézanne vagy Picasso, manapság pedig Sophie Marceau ugrik be gyakran. Megállapodtunk azonban abban, hogy minden látogató közül Jim Morrison volt a legmenőbb.
Szűcs Péter divatszakíró cikke a HVG Extra Nő 2016-os őszi számában jelent meg, melyben arra keressük a választ, hogyan találhatják meg férfiak és nők a közös hangot az utóbbi évtizedekben kialakult társadalmi szerepkrízisben. Kapható az újságárusoknál, de meg is rendelheti!