Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Csaknem 30 anya és apa mesélte el Singer Magdolna gyászterapeutának gyászát és az újrakezdést: vetélés, abortusz vagy szülés közbeni halál miatt veszítették el gyermeküket. Az Asszonyok álmában síró babák című könyv a napokban jelent meg, ebből választottunk egy történetet.
Férjem olyan, vallásukat komolyan vevő, katolikus családból származik, ahol mindenütt négy gyerek született, és mint valami hagyományt vitték tovább ezt a születésszámot. Így nem meglepő, hogy férjem a két kisfiunk után szeretett volna még folytatást. Kérlelt, hogy legyen egy újabb baba. Én nem zárkóztam el ettől, de szerettem volna előbb a pszichoterápiás szakvizsgámat letenni.
Körzeti orvosként dolgoztam, ami nem volt egyszerű vállalás a három és négy éves fiaink mellett. Állandó készültségben éltem, bármikor csenghetett a telefonom, vagy a kapucsengő. Számtalanszor kellett a vasárnapi ebéd feltálalását abbahagyva beteghez futnom. Persze lehetett volna ezt másképpen is, de nem voltam rá képes. Betegeimmel a kapcsolatom több volt, mint átlagos körzeti orvosi kapcsolat, számomra a lelki oldal épp olyan fontos volt, mint a fizikai. Sőt, mi több, rájöttem, hogy az én igazi hívatásom éppen a lelki szenvedések enyhítése. Elvégeztem egy négy éves pszichoterápiás képzést, majd ledolgoztam a fél éves kötelező klinikai gyakorlatot is. Már csak a szakvizsga volt hátra.
Saját vágyamat háttérbe szorítva mégis engedtem férjem unszolásának, hiszen ő, és a házasságom, a családunk fontosabb volt számomra, mint a hivatásom. Két hét sem telt el azonban a babavárás időszakában, amikor a férjem már más hangokat ütött meg. Tulajdonképpen nem kell neki ez az újabb gyermek. Házasságunk válságba került. Vidéken laktunk, férjem feljárt Pestre dolgozni. Egyre kevesebbet járt haza, amit sem a munkája, sem a távolság nem indokolt. Hétvégék teltek el úgy, hogy felénk sem nézett. Megingott a biztonságom, és az örömteli babavárás helyett aggódva néztem a jövőnk elé. Nincs kiszolgáltatottabb az oltalmat, biztonságot kereső, gyermeket váró anyánál.
Csak az álmaim üzentek
Kisbabám meg csak nőtt-növekedett a méhemben, és igen hamar rugdalózni kezdett. Ez a virgonc mozgás mindvégig jellemző volt rá. Ultrahangos vizsgálaton megtudtuk, hogy kislány érkezik a két fiú után. A Szentek élete című könyvből választottam neki nevet. Felnyitottam a könyvet – néha használok ilyen eszközöket –, és ahol kinyílt, arról a szentről neveztem el kislányomat. Szent Kingánál nyílt ki a könyv, így Kinga lett. Nem tetszett ugyan, hogy Szent Kinga rövid életű volt, de igyekeztem elsiklani felette, és inkább a személyiségére, az önfeláldozó életére összpontosítottam.
Férjemmel megpróbáltuk megmenteni a házasságunkat, párterápiára kezdtünk járni. Boldogtalan voltam, de hogy mennyire, csak az álmaimon keresztül tudatosodott bennem. Álmomban a gyönyörű, régi parasztházunk füstöskonyhájában lógó vasláncra kötöttem fel magam, két alkalommal is.
Ötödik hónapban voltam már, amikor egy este Kinga minden eddiginél viharosabb mozgásba kezdett, majd váratlanul elcsendesedett. Ez a szokatlan csend másnap is tartott, sőt az elkövetkező napokban, de erről a vészjósló üzenetről valahogy nem akartam tudomást venni. Utaztam Pestre a párterápiára, végeztem a munkámat, mintha mi sem történt volna. Ez a viselkedés is az önpusztító tendenciát igazolta részemről, ahogyan az álmaim is: nem jutott el a tudatomig, hogy veszélyben az életem. Egy hétnek kellett eltelnie, mire be mertem magamnak vallani: nagy baj van. Szombati nap volt, amikor szóltam a férjemnek, valami nincsen rendben. Szaladtunk a faluban lakó nőgyógyászhoz, akivel baráti viszonyban voltunk. Kislánya születésnapi zsúrját otthagyva sietett velünk a közeli város kórházába.
Az ultrahangos vizsgálatnál lehervadt a mosoly az arcáról: A kisbaba meghalt! Fiaim, és férjem is körülállt engem a vizsgálatnál, izgatottan lesték a kistestvért a monitoron keresztül. A kijelentés mozdulatlanná dermesztette bennük a ficánkoló örömöt. Az orvos már haza sem engedett, már az életem forgott veszélyben. Egy hete halott magzatot hordok a testemben! A gyerekeket férjem gyorsan elhelyezte, nekünk pedig elkezdődött a küzdelem. Attila szeretettel támogatott engem, akkor és ott nem az a férj volt jelen, aki eltávolodott tőlem és a családjától.
Félelmetes hullámok a kis csónakot
Kaptam egy injekciót, az egyetlent, amellyel a kórház rendelkezett. Sajátossága ennek az injekciónak, hogy két órás várakozás után egy négy órás intervallumban fejti ki a hatását, indítja be a szülést, erősíti fel a fájásokat. Ha ez alatt az időszak alatt nem sikerül kellő eredményt elérni, újabb injekcióra van szükség. Velem ez történt, hiába volt a küzdelem, a görcsök, a derékfájás, nem volt elegendő ahhoz, hogy megszülhessem a magzatot. Ott álltunk kétségbeesve, emlékszem szombat volt, késő este lett közben, és elfogyott a remény, hogy a kórház egyetlen injekciója segítsen.
Sikerült telefonálásokkal elintézni, hogy egy budapesti kórház adjon kölcsön, Attila szaladt is volna érte. Én azonban elképzelhetetlennek tartottam, hogy megváljak a férjemtől, és négy órán keresztül nélkülözzem őt. Lelkiállapotunkat tükrözi, hogy fel sem merült bennünk az az egyszerű megoldás, hogy pesti rokonainkat, barátainkat kérünk meg arra, hogy – fele idő alatt –, hozzák el a megváltó gyógyszert. Orvosként tudtam, hogy ez a vakcina nem szintetikus anyag, hanem olyan, amelyet a szervezetünk is képes előállítani. Olyannyira nem tudtam még a gondolatát sem elviselni, hogy magamra hagy a párom, hogy eltökéltem: mindenáron megszülöm a kisbabámat! Kértem az orvost, hogy adjon nekem még két órát! Ő megengedte, és hazaugrott a gyermeke születésnapi ünnepének immár csak kedves emlékéhez, természetesen azzal, hogy ha kell, percek alatt visszajön.
Ketten maradtunk Attilával, kétségek közt egy közelgő éjszakával előttünk. Itt aztán volt minden, ami érzelmekben elképzelhető. A szenvedélyek szeszélyes sodra mindent felhozott: gyűlöletet és szeretetet, összetartozást és végtelen magányt, ragaszkodást és elengedést. Az érzelmeink úgy hánytak vetettek bennünket, mint félelmetes hullámok a könnyű kis csónakot, és mi védtelen utasként nem is remélhettük a tenger elcsendesedését.
A vajúdás segédeszközei – a bordásfal, a nagy labda –, groteszkül hatottak szenvedéseim közepette, hiszen ezek a kisbabák megszületésének a segítői. Halott magzatom világra hozásához oda nem illő díszleteknek tűntek. Férjem hangosan zokogott, én pedig hirtelen megéreztem, tetten értem a pillanatot, amikor elengedtem a babámat. Felocsúdtam végre, és elkezdtem küzdeni az életemért. Most tudatosult bennem, hogy ha meghalok, anya nélkül maradnak a kisfiaim. Megkezdődött az igazi vajúdás. Nem tudtam, de magzatom elengedésével együtt megtörtént a házasságom, férjem elengedése is. Hiszen házasságom is halott volt már, csak nem akartam tudomásul venni, mint ahogyan kisbabám halálát sem.
A legelső kérdés
Megszületett a kislány, nyakán a háromszor rátekeredett köldökzsinórral, feketén, kiszáradva. Attila látta, én nem tudtam megnézni. Hátrahanyatlott fejemhez hamar odatették az altatógázt, és öntudatomat veszítettem. Attila szerint lett volna módom megnézni a magzatot, de nem akartam. Nem tudom, nem emlékszem. Kikapartak, fertőtlenítették a méhemet, amelyből egy héten át nem engedtem el halott gyermekemet. Mintha álmaim üzenetét Kinga valósította volna meg: felakasztotta magát.
Amikor magamhoz tértem, a kórházi ágyam mellett az orvosom állt. Első kérdésem ez volt: Mikor szülhetek egy másik babát? Könnybe lábadt a szeme: „A feleségemnek is ez volt az első kérdése!” Ekkor tudtam meg, hogy alig egy éve hasonló megpróbáltatást éltek át a feleségével. Rettenetesen fájt a veszteség. Az az érzés volt a leguralkodóbb bennem, hogy ez nem maradhat a nőiségem legszebb aspektusának: a fogantatásnak és szülésnek az utolsó epizódja.
Amikor hazamentem, elgondolkodtam azon, hogy a fiainkat ért veszteséggel is kellene valamit kezdeni. Hónapokon keresztül abban éltek, hogy kistestvérük születik, egy kishúguk, akit nagy szeretettel és kíváncsisággal vártak. Sokkoló volt számukra az ultrahangos vizsgálat, majd a kórházba kerülésem. Szerettük volna eltemetni a kislányunkat, kértük a holtest kiadását, de az orvosunk lebeszélt erről. Azt mondta, a búcsú másképpen is megtörténhet.
A mi saját szertartásunk
Ez a mondata megragadott. Megterveztem egy rítust, amely hozzá segít mindnyájunkat a méltó búcsúhoz. Elmondtam a gyerekeknek, hogy azokat, akik elmennek örökre, el kell temetni, és el kell búcsúzni tőlük. Férjem nagyon ügyes ezermester, a fiúkkal együtt szép fafejfát faragtak, majd beleégették a feliratot: Kinga, élt 18 hetet. Hatalmas kertünk volt, az akkor virágzó összes virágot leszedtük, és a fejfához hordtuk. Főleg a fiúk szorgoskodtak, köveket hordtak a „sírra”, a virágokat elhelyezték a fejfán és körülötte. Ajándékokat készítettek kishúguk számára, amit becsomagolva a kövekre helyeztek.
Bár a szertartást én indítottam el, de a kereteket szabadon hagytam, így a gyerekek spontán megnyilvánulásai is teret kaptak. Attila gitározott – katolikus templomi zenét –, a fiúk pedig lassan táncolni kezdtek. Körbetáncolták a keresztet, nézd, fénykép is készült róla. Látod, milyen átéléssel, odaadóan táncol a kisebbik fiunk? És a nagyobb is, mennyire jelen van, mennyire komolyan veszi! Rajtunk kívül csak édesanyám volt velünk, ő nagyon sírt, a mi fájdalmunk láthatatlanabb volt.
A gyerekek különös módon viselkedtek a következő napokban. Előkotortak például valami rég elfeledett jelmezt, egy pillangót, amelyet napokig viseltek. Ugye nem kell magyaráznom, hogyan van kapcsolatban a lélek, a halál szimbolikája a pillangóval? Lepkeszárnyakkal a hátukon sokszor mentek a sírhoz és folytatták a táncot, de énekléssel és versmondással is kedveskedtek kishúguknak. Az ajándékokat kicsomagolták, úgy tették vissza a fejfához. Azt láttam, komoly, ösztönös gyászfeldolgozó munka folyik bennük, és ez lenyűgözött.
Férjemmel megbeszéltük, hogy a család is felköltözik Pestre. Anyai nagyanyám örökségeként rendelkeztünk egy kis lakással, Attila is itt lakott, amióta a munkája Pesthez kötötte. Amikor a gyerekekkel megérkeztünk a lakásba, üresen találtuk. A férjem aznap elhagyott bennünket. Jelenlétét még szívszorítóan érzékeltük a szobában: éppen befejezte a gyerekek emeletes ágyának készítését, a faforgácsok eltakarítatlanul hevertek a földön, a levegőben a fűrészpor szemcséi táncoltak. Ott álltam elgyengülve a szobában, orromban a fűrészpor illatával, és néztem, ahogyan a gyerekek viháncolva – mit sem sejtve –, birtokba veszik új otthonukat. Nem tudtam, mi lesz velünk, hogyan folytatódik az életünk tovább?
Egyszerre két veszteség feldolgozásával kellett megküzdenem: gyermekem és házasságom elvesztésének gyászával. Egy év múlva, egy pszichodráma csoportban sikerült Kinga elvesztésének végső feldolgozása. Felszakadtak a sebek, zokogtam, de sikerült megértenem, mi volt a célja az ő jövetelének. Segített a házasságomban az elszakadásban: ez volt az ő küldetése. Attilát ott, akkor engedtem el, amikor őt megszültem.
Az élet, mint az apály és a dagály áramlása
Elérkezett az ideje annak is, hogy Kingához fűződő kapcsolatunkban továbblépjünk. Fiaim közben nőttek, okosodtak, már voltak elképzeléseik arról, hogy hová tűnik a távozó lélek, milyen új feladatok – esetleg életek –, várnak rá. Úgy éreztük, a sírja, a fejfa, teljesítette küldetését. Egy újabb gyönyörű szertartás keretében elégettük a fejfát. Erről is készültek fotók, köztük egy egészen különleges. Ezek a vérvörös körök a levegőben egy felizzított pálca körkörös mozgatásának továbbgyűrűző nyomai. Fotós szakemberek szerint különleges kép, az éles kontraszt adja a rendkívüliségét: a fekete háttérből kirajzolódó fényvonalak meglepő élességgel tűnnek elő.
Hat évig éltem egyedül a gyermekeimmel. Megtanultam, hogyan álljak meg a magam lábán, megerősödtem, és sikerült megvalósítanom az álmomat is: azzal foglalkozhatom, amit a legjobban szeretek. Pár éve megtaláltam a társamat is, így elmondhatom, hogy minden téren rendeződött az életem. Volt férjem is megnősült, két fia született, majd őket is elhagyta. Továbbvitte a családi hagyományt, végül mégis négy gyermeke lett, igaz, nem úgy, ahogyan a családja, vagy akár ő maga elképzelte. Nagyon jó apa, fiainktól a válás ellenére sem távolodott el.
Ez a kicsi lányka, aki itt sertepertél körülöttünk, már az új szerelemnek a gyümölcse. Nem akartunk közös gyermeket, egyikünk sem fiatal, és mindkettőnknek vannak gyermekei. Ráadásul nem akkor, amikor ő kopogtatott. Építkezésünk, új otthonunk megteremtésének kellős közepén jött a sejtés, kisbabát várok. Így hát mégis, ismételt anyává válásommal méltó módon zárulhatott be az a kör, amely kiteljesíthette nőiségemnek ezt a vonatkozását.
Az élet azonban nem hasonlít azokhoz a mesékhez, amelyek így zárulnak: "és boldogan éltek, míg meg nem haltak." A gondok, bajok, sőt, komoly megpróbáltatások jönnek-mennek az életünkben, mint az apály és a dagály áramlása. Kislányunk például koraszülöttként, 1.20 kg-osan jött a világra. Bőven jönnek tehát a feladatok, ez nem változott, de én magam igen. Ma már nem riadok vissza semmitől, képes vagyok úgy tekinteni a gondokra, mint egy olyan segítségre, amely további fejlődésemet szolgálja. Ez adja az erőt is hozzá, és a hitet is, hogy bármi is jön, képes leszek úrrá lenni fölötte.
Singer Magdolna új könyvéről itt olvashat, és meg is rendelheti.
Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
