Komolyan vehető-e egy 24 éves, aki a popszakmában megcsinált már mindent: énekelt, leginkább szerelemről, táncikált, mint Justin Timberlake, és ő rendezte a magyar popkultúra egyik legvitatottabb dalához a klipet. Most mégis inkább a fotózással foglalkozik, de nem SP-ként. Éder Krisztián vállalja azt, ami volt, és úgy véli, az érési folyamatának még messze nincs vége. Interjú.
hvg.hu: Korán kezdted. Honnan lapátoltad össze ezt a sok ambíciót?
Éder Krisztián: Az ambíció szerintem inkább született dolog, nem tanult. 12 éves koromban kezdtem zenét csinálni Sopronban, a legelső verseim nagy életmegfejtések voltak. Jó körülmények között nőttem fel, mégis valahogy az első rapszövegem arról szólt, hogy: „ha kilépsz az ajtón, mit látsz, semmit, csak egy szemétrakást, az itt a baj, hogy nincsen ajtó, mert, hogy ez itt a magyar gettó”. Innen indultam, de szépen lassan sikerült levetkőznöm ezeket a felvett sablonokat és teljesen más tartalmú dalszövegeket írtam. A kezdeti húzásomra a mentségem, hogy hat éven keresztül kizárólag magyar hip-hopot hallgattam, aminek nagy része ugyanolyan „hiteles”, mint amit én papírra vetettem a kertvárosi háttérrel. De, hogy otthonról mit hoztam? Egy jól nevelt srác vagyok, nevelőapukámtól és anyukámtól nagyon sok jót kaptam. Szigort is.
hvg.hu: Budapestre kellett költöznöd, hogy jöjjön az áttörés. Hogy birkóztál meg a nagyvárossal?
É. K.: Amikor feljöttem, csak a Moszkva teret és a Deákot ismertem, nem tudtam semmit a városról. Még a Corvin tetőig eltaláltam, mert azt már Sopronból is ismertem, hallottam róla. Az első időkben nem tudtam feltalálni magam, a MOME-s közeg is igen belterjes volt, vidékiként nehezen illeszkedtem be. Budán laktam egy albérletben évfolyamtársaimmal, sokáig tartott, amíg elkezdtem új embereket megismerni, és kiszakadni a biztos közegemből.
hvg.hu: Az utóbbi hat év történéseiből mindent felvállalsz?
É. K.: Nem szeretném arcon köpni magam semmiért. Vannak dolgok, amire visszatekintve húzom a szám. A Kép maradsz című videoklipben előadott tánckoreográfia hagy némi kívánnivalót maga után. De közben meg úgy érzem, szükség volt a köztes lépésekre, hogy eljussak a-ból b-be, tanuljak, tapasztaljak. Az sem baj, hogy az emberek látják a fejlődési folyamatot, mert engem nem producerek és zeneszerzők raktak össze. 2008-ban ugyanúgy én írtam a dalokat, szövegeket, mint most. Nem olyan mélységűek, átgondoltak, mint 24 éves fejjel, de felvállalom.
hvg.hu: Művészet ide, mély tartalom oda, a popszakma fő mozgatórugója a pénz. Sok dalodat segítette világra ez a képlet?
É. K.: Melankolikus, szenzitív forma vagyok, általában szerelmi bánatról szóltak a dalaim, a pénz sosem tudott annyira motiválni. Az első két évben minden bevételemet, amit akkor a fotózásból és ilyen-olyan nyári munkából összeszedtem, visszaforgattam az alkotási folyamatba. Apukám rám is szólt, hogy így nem fogom sokáig húzni. Mégis egy klip esetében egyértelmű volt, hogy a rendezőnek, vágónak, operatőrnek, de még a világításért felelős szakembereknek is profiknak kell lenniük. Ilyen téren maximalista vagyok. És utólag mindig kiderül, hogy a közvetlen nyereség visszaforgatása, ezáltal a minőségi végeredmény hosszú távon kifizetődőbb, mint ha zsebre tenném az összeget. Ennek az elvnek köszönhetem azt, hogy az elmúlt hat évre visszatekintve nem kell szégyenkeznem.
hvg.hu: Azért csak sikerült egzisztenciát építeni.
É. K.: Később persze beindult az egész. Azzal, hogy a zenetévék műsorukra tűzték a számaimat, elstartolt az a médiazuhatag, melyre igazából nincs recept. Hakniztam. És az elején rettentően élveztem is. Volt, hogy egy hónapban harminc fellépésem volt, egy hétvége alatt nyolc helyszínnel. Akkor azt borzasztóan élveztem. Szerettem szórakoztatni az embereket, jól éreztem magam a színpadon, aztán jött az a szint, ami egy idő után már nem volt kellemes: a tojásfesztiválról a hagymafesztiválra, közben gulyásfesztivállal és két plázával. Sokszor borzasztó technikai körülmények között, egy raklapon ugrálni egy idő után már nem tölti fel az embert. Akkor úgy döntöttem, hogy ezt a részét leépítem. Nem volt olyan egyszerű a kiadómmal elfogadtatni, hogy csak és kizárólag zenekarral vagyok hajlandó fellépni, de sikerült és működött.
hvg.hu: Igaz tehát, hogy bedarálják az embert, és terméket csinálnak belőle?
É. K.: Csak akkor éreztem magam terméknek, mikor a Tescóban egy bögrén megláttam az arcképemet. De akkor nagyon. Arra például utólag kértek engedélyt a gyártók. Ám mivel mindig én koordináltam a munkát, az akkori menedzserem pedig nagyon jó barátom volt (a mai napig az), nem tudtak bedarálni. Ő egyébként is figyelt és vigyázott arra, hogy mindig helyén legyenek a dolgaim. Nem tukmáltak soha semmit rám. Ha így történt volna, szerintem elvérzek.
hvg.hu: Hogy reagálsz a kritikákra?
É. K.: A kritikák sosem bántottak, azokból csak épülni tudok. Bár három éve ez még nem így volt, és hajlamos voltam makacs kamaszként dacolni. Ezt talán már levetkőztem. A fikázások pedig már nem foglalkoztatnak. Mai napig belefutok, hogy átkiabálnak az utcán, hülye gyerekeznek, meg kurva anyáznak, de csak legyintek. Egy értelmes ember, akinek a véleménye is fontos lehet számomra, nem viselkedik így.
hvg.hu: Mintha kezdene kikopni a zenei vonal az életedből. A fotózás vette át a hatalmat? Két hete például azzal kerültél reflektorfénybe, hogy Király Tamásról te készítetted az utolsó képet.
É. K.: A sikeres portrémunkáimnál az első számú dicséret mindig az alanynak jár. Király Tamás példája egy ritka és szomorú helyzet, ami a véletlen műve. Egy híres ember utolsó fotói mindig érdekesek az emberek számára. Ebben az esetben pont én voltam az utolsó fotósa. Persze fontos a megvilágítás, a kompozíció, az elkapott pillanat, de egy karakteres, tartalmas, mély személyiség arcán már ott a tartalom. A modellekkel való közös munka teljesen más alapokra épül, mint egy portréanyag. Sokkal melósabb megcsinálni egy divatanyagot, mint lefotózni például egy színészt.
hvg.hu: A fotóid többségén tökéletes lányokat látunk, más nem is érdekel?
É. K.: Azzal, hogy csak szép lányokat fotózok, nem kerültem volna be az Iparra (most MOME – a szerk.). Vannak más témák, amik foglalkoztatnak. Régen dédelgetett álmok, melyek az évek alatt felgyülemlett impulzusok után valósulnak meg, személyes indíttatásból. Ezek, például az anorexiás lányról készült fotósorozat, nem az esztétikára épülnek. A divatfotózás sem csak és kizárólag alkalmazott műfaj az esetemben, hiszen rengeteg saját anyagot csinálok. A nehézsége abban áll, hogy észre kell venni a legjobb vonásokat, megtalálni a legszebb testtartást, és eltakarni, ami nem olyan előnyös. Kell hozzá rutin, ami nekem sincs még meg ebben a műfajban. Egy fotózás előtt például, amíg sminkelik a lányt, mindig odamegyek és figyelem az arcát. Általában hülyének néznek, de akkor próbálom kitalálni, hogy mit lehet kihozni belőle. Amire még ennél is inkább szükség van, hogy összhangban legyek a modellel. Ha ez nincs meg, ha hiányzik a kémia, akkor minden szempontból üres lesz a kép
hvg.hu: Rád nyomták a bélyeget, hogy csajozásra használod?
É. K.: Az elején igen, és egyébként biztos lenne is rá lehetőségem, de szerintem az sokkal fontosabb, hogy a modell biztonságban érezze magát a fotózás alatt. Ha közben csorgatja a nyálát a fotós, és minden pillanatban azt figyeli, hogy kilóg-e a modell valamije, az nem ezt szolgálja. Sosem használtam ki a helyzetet, attól függetlenül, hogy a barátnőim többsége valóban modell volt.
hvg.hu: Rá lehet unni ezekre a szépségekre?
É. K.: Én még nagyon az elején vagyok. Hiteltelen lenne azt mondani, hogy unom a modelleket. Ha majd unalmassá válik velük dolgozni, akkor úgy fordítom, hogy ne legyen az.
Névjegy |
Éder Krisztián, művésznevén SP, 1988-ban született Sopronban. Eddig hat lemeze jelent meg, dalai rendre a Mahasz slágerlistájának előkelő helyeit foglalják el, évről évre elhozta a popszakma – Bravo, Viva tv, MTV – díjait. Zenei karrierje mellett divatfotósként és rendezőként is tevékenykedik. Többek között az ő keze nyomát viselik Fluor Tomi Partyarc és Mizu című szerzeményeihez készült videók is. |
hvg.hu: A zenés klipjeid, a Fluor Tomi féle Mizutól a Young G-ig kevés művészi értéket hordoznak, a fotózást mintha komolyabban vennéd.
É. K.: Ezeket a videoklipeket 2-3 éve csináltam, amikor nagyon intenzív volt a zenei életem. A popról szóltak a hétköznapjaim, és akkor éppen azon az érettségi fokon voltam, mint amit a videók mutatnak. De nem gondolom, hogy ezzel baj lenne. Adott piacra készültek, adott közönségnek. Valószínűleg ma teljesen más mentalitással közelítenék egy könnyűzenei videoklipet, de nem hiszem, hogy lesz a közeljövőben bármi ilyen jellegű munkám, ugyanis meghalt a magyar klippiac, nincs pénz forgatni. A mondás pedig igaz, hogy kevés pénzből is lehet jót, ha van egy jó operatőröd, rendeződ, vágód, fényelőd stb. De mióta Pistike is videoklip operatőr, mert van egy fényképezőgépe és az öccse meg végül is ért a vágóprogramokhoz, elvesztette a komolyságát a dolog. Persze tisztelet a kivételnek. A videóim, amiket most csinálok az egyetemre, vagy más projektekhez, egészen másról szólnak. De a technikai fejlődésemhez hozzáraktak azok a munkák is: tudom, hogy kell egy 30 fős stábot irányítani, világítani, treatmentet írni, gyártani. Ezek mind borzasztóan hasznos és fontos dolgok.
hvg.hu: Mi az, amire a legbüszkébb vagy?
É. K.: Egy egyetemi vizsgamunkám, Zavar címmel. Ez egy másfél perces kisfilm. Nem egy szájbarágós sztori, mégis lehet érteni, hogy miről van szó. Pontosan azt mutatja, aki akkor voltam. A másik büszkeségem egy sminkiskola kampányfilmje. Az elmúlt két év kedvenc munkája.
hvg.hu: Készült rólad egy valóságshow. Szükséges, hogy folyamatosan exponáld magad?
É. K.: Ez a műsor a zenélésről, fotózásról, a munkáról szólt, ami szerintem valamivel értékesebb, mint a „semmittevés” és hagyományos értelemben vett valóságshow-k. Az exhibíciókat kiélhettem az elmúlt öt évben. A fotózások alkalmával nem vágyom arra, hogy én legyek a kamerák kereszttüzében, sőt egyenesen élvezem, hogy háttérmunkás vagyok. Ha külföldi blogokon, újságokban megjelennek a munkáim, az nekem ugyanakkora pluszt jelent. Persze volt olyan időszak – 14 évesen –, hogy ez volt a legfontosabb: én álljak kint a színpadon, engem lássanak. De már nem a magamutogatásról szól a történetem. A dalszövegeimmel, dalaimmal és a fotóimmal is képviselek valamit. Egy stílust, egy véleményt, egy sztorit, egy álláspontot, amit fontosnak tartok megosztani másokkal. Biztos fogok még zenét csinálni, és kamerák előtt dolgozni, de ehhez új élményeket kell szereznem, inspirálódnom kell, kiszakadnom kicsit a régi életemből.
hvg.hu: Mit szeretnél, hogy SP-ként ismerjenek, vagy Éder Krisztiánnak?
É. K.: Eddig külön kezeltem, de a továbbiakban semmiképpen sem fogom. Ugyanazt szeretném képviselni a zenében, amit a vizuális munkáimban. Fontos, hogy az életem minden területén önazonos legyek. Bár az utolsó két év zenei „termései” szerintem nagyon jól követték ezt a tendenciát, még nem érkeztem meg oda, ahova szeretnék. De szeretem ezt az folyamatot, nagyon jól érzem magam benne, az elmúlt négy-öt évben most a legjobban.