Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Lantos Gábor megtalálta a legészakibb pontot a Földön ahol amerikai elnök valaha hotdogozni indult futás helyett. Ehhez 100 napos útra indult Izland felé, most éppen a gejzírek szigetéről jelentkezik.
Normális ember pár lassan úszó jéghegy miatt nem autózik 802 kilométert egyetlen nap alatt, főleg nem egy olyan úton, ahol gyakran a két forgalmi sáv egynek tűnik. Na de mit tegyünk, ha Izlandon járunk és mágnesként vonz bennünket Jokulsárlón, a tenger felé vándorló jégtömbök birodalma? Akkor bizony nincs más hátra, mint autóba ülni, s nekivágni az 1-es út déli szakaszának, abban reménykedve, hogy néhány fóka épp akkor és épp ott fekszik majd a jégen, amikor mi odaérünk.
100 nap Északon - korábbi állomások:
Mínusz harminc fokban rekedt a magyar utazó
Ilyen egy igazi svéd busójárás
A norvégok két kézzel kapnak a mérnökök után
Itt él a legmesszebb költözött magyar lelkész
Hol lakik a legészakibb magyar a Földön?
Megvan a legészakibb magyar, és nem fázik
A legbékésebb magyarok északra költöztek
Nos, a derék állatok ezen a szombat délutánon csak a fejüket dugták ki a vízből, más komolyabb tevékenységre nem lehetett őket rávenni. Pedig vagy negyvenen álltunk a parton csőre töltött fényképezőgépekkel. Hiába. Az, hogy közben majdnem ledöntött bennünket a szél, senkit sem zavart, mert megint egy olyan pontján voltunk a Földnek, amelyre nyugodt lelkiismerettel rá lehetett aggatni a misztikus jelzőt. De a képeken mindezt úgyis láthatják.
Mind az oda-, mind a visszafelé vezető úton meggyűlt a bajunk Vik falucskával. Délben ebéd közben egy busznyi japán turistacsoport szabadult be a helyi benzinkúton üzemelő grillbárba. Nem tudom, hogy olvasóim közül hányan láttak már nippon utazókat, amikor egyszerre egy helyen tobzódnak? Egyik megrázó élményem ezzel kapcsolatban Firenzében esett meg, amikor mintegy kétszáz tokiói ember sorban állt a Dávid szobor előtt. Majd végre odaléphettek, egyikük pózt keresett, míg a másik elkészítette a fényképet. És ez így ment majdnem egy órán keresztül. A bárban egyetlen szobor sem sok, annyi nem akadt, ellenben mind a harmincan másfélét rendeltek, az őrületbe kergetve ezzel a szakácsot. Pár órával később én kergettem a diliház felé a benzinkutast. Izlandon a legtöbb üzemanyagtöltő- állomás önkiszolgáló. Azaz begurulsz, a kártyádat a gépbe teszed, kitalálod, mennyit akarsz tankolni, a masina leemeli az összeget, majd te a pisztolycsövet, tankolsz és indulsz. Nos, én akkor gurultam be, amikor a szakadó hóban és szélviharban a masina nem működött, ellenben a jó melegben bent üldögélő benzinkutas nem akart kimozdulni. Azt mondta, legyek ügyes. Azt mondtam, legyen ügyes, s ha nem jön ki, baj lesz. Erre úgy meglepődött, hogy felállt és egy szál trikóban nekiindult a túrának. Meglepve tapasztalta, hogy a kártyaolvasó nem üzemel, kellett zseblámpa és csavarhúzó, hogy az egész rendbe jöjjön. A végén bőrig ázva úgy hajlongott előttem, mint a japánok, majd visszamenekült a melegbe, a kocsiba préselődött négy magyar és egy francia pedig igen gyorsan hagyta el Vik területét.
Különben a szigetországban nagy élmény a vezetés – több okból is. Az első, hogy a táj tényleg magával ragadó, azaz sietni semmiképpen sem érdemes. De nem is lehet. A lakott területen kívüli megengedett maximális sebesség 90 km/h. Érdekes, de erről nekem azonnal Svédország jutott az eszembe, ahol a kilencvenes években pont ugyanennyivel lehetett hajtani – autópályán. Mára már megjött az eszük a svédeknek, hiszen a remekbeszabott sztrádáikon 110 km/h lett a sebességmaximum. Na de vissza Izlandra. Menet közben érdemes résen lenni, mert ha jön a „Munum Eftir” feliratú tábla (szabad fordításban: távozik), akkor kell a fékre lépni. Az írás azt juttatja eszedbe, hogy a következő métereken valahova mérőeszközt rejtettek. Vagy a föld alá, vagy az aszfaltba, vagy ki tudja, hova. S ha nem akarsz büntetéssel távozni, lassíts. Mindenesetre eléggé lehangoló egy vadonatúj kocsival kilencvennel poroszkálni az amúgy egyenes és remek minőségű úton, de mivel mindez már a múlt, könnyebben írok róla, mint ahogyan elviseltem.
De maradjunk még eredeti célunknál, Jokulsárlón-ban! A látvány nyáron tömegeket vonz, februárban keveseket. Az óceán felé áramló folyó a hegy előtt terpeszkedő gleccserből hasít le darabokat, így keletkeznek az úszó csodák. Amikor hosszabb ideig nagyon hideg van, a lassan mozgó víz befagy, s a jégtömbök megrekednek. Ilyenkor jön James Bond, hogy egy megfizethetetlenül drága autót ezen a szent helyen törjön darabokra. Most azt hiszik, viccelek? A Halj meg máskor (2002) című eposzban a tájképet a befagyott Jokulsárlón biztosította, itt játszódott a híres autós jelenet, itt tűnt fel a hipermodern jégjárgány, és a Bombardier cég motoros szánja, az MXZ Rev is. Mit mondjak, hatalmas szerencséjük volt a filmeseknek, hogy a mostanság rakoncátlankodó izlandi időjárás megengedte számukra ennek a jelenetnek a nem stúdióbéli elkészítését.
A fővárosban, Reykjavíkban azonban már nem vezettem, főleg mert vasárnap reggel leadtam az egy napra kivett bérautót a belvárosi reptéren. Gondoltam, majd autóbusszal bemegyek a központba. Már meg sem lepődtem, amikor a megállóban azt olvastam, hogy a hét utolsó napján az első busz nem sokkal a déli harangszó előtt gördül be. Mivel Izlandon a szombat éjszakák meglehetősen hosszúra nyúlnak (értsd: vasárnap hajnali ötig mindenki bulizik, feltehetően a buszsofőr is), teljesen felesleges korábban beindítani a városi tömegközlekedést. Úgysem lenne utas. Hogy egy idecsöppent magyar ott áll az egyik megállóban? Menjen gyalog, hívjon taxit, vagy állítson meg egy autót. Én ez utóbbi megoldás mellett tettem le a voksom, s lőn csoda, ha az első autó nem is, de a második megállt nekem, Mondjuk ekkor már facsarni lehetett belőlem a vizet, mert negyedórája várakoztam az ömlő esőben, de sebaj, egy helyi halász vitt be a centrumba. Útközben sajnálkozott egy sort, hogy a tavalyi olimpián a magyar férfi kézilabda-válogatott kétszeri hosszabbítás után legyőzte Izlandot, de több beszélgetésre már nem volt idő, lévén Reykjavík nem tartozik a világ legnagyobb települései közé. Érdekes amúgy, hogy ezt a bizonyos olimpiai negyeddöntőt, s az ott elszenvedett vereséget a mai napig nem tudják elfelejteni a jégföldiek. Akárhány izlandival beszéltem és kiderült, hogy magyar vagyok, azonnal szóba került a heroikus csata.
Az országba egy hónap múlva még visszatérek, de akkor nem a déli, hanem az északi régiót veszem górcső alá. Mostani búcsúm előtt 320 koronáért (1 izlandi korona 1,7 forint) még elfogyasztottam egy hot dogot, amelyet egy szimplán pirosra festett házikóból árulnak a kikötővel szemközt. A dolog akkor kezdett el érdekessé válni, amikor vasárnap hosszú sor kígyózott a bodega előtt. Mint megtudtam, ez nem egyszerű talpon, akarom mondani, betonon álló étkezde, hanem az ország leghíresebb étterme. Itt még amerikai elnök is evett. És ez megint nem vicc. Az Egyesült Államok akkori első embere, Bill Clinton látogatást tett Izlandon, s az egyik reggel futni indult. Mikor elszaladt a forró kutyás előtt, a bent tüsténkedő nő kikiabált az ablakon, hogy ne siessen annyira, inkább egyen egy hot dogot. A világ legbefolyásosabb politikusának nem kellett kétszer mondani a dolgot, legott megfordult és felfalta, amit a kezébe nyomtak. Az 1927-ben (!) alapított etetőhelyet naponta több százan keresik fel. Pedig a dologban semmi különös nincsen. Szimpla kifli, szimpla virsli, szimpla mustár, vagy majonéz. Nem is értem…
Száz napos utam pedig rendületlenül folytatódik tovább, s már beléptem a túra második félidejébe. A jövő héten beszámolok arról, hogyan kell elmerülni a jeges vízben Finnországban, persze csak azok után, hogy élve kijöttünk a több mint száz fokra hevített tradicionális füstös szaunából.
Lantos Gábor utazását itt követhetik.
