Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Augusztus utolsó hétvégéjén, szombat éjjelig a Budai Várban egy olyan fesztivált rendeznek, amit csak a harminc felettiek tudnak élvezni. De ők nagyon. Találkoztunk Rick Astley-vel, Kim Wilddal, a Never Gonna Give You Uppal, és a Kids In Americával. Ha az utóbbi mondatot nem tudják értelmezni, feltétlenül olvassák el a cikket. Ha igen, akkor meg úgyis el fogják.
Az introvertáltaknak is áll a világ, ezt állapította meg a német Spiegel magazin minapi cikkében, és arra buzdította az emberiséget, hogy a nagy harsányságon túl ismerjük (f)el a szégyenlősebbeket is, mert nekik is van mondanivalójuk, csak nem szeretnek arcoskodni.
A Scott-Aitken-Watermann poptriumvirátus ezt már felfedezte idestova harminc évvel ezelőtt, amikor egy egész nemzedékre való shy guy-t összeszedtek, és szájukba adtak egy pár tucatnyi fülbemászó slágert.
Mi meg - akkor gyermekek, és tinik, most pedig harminc fölöttiek - imádtuk. Vagy utáltuk, ahogy Inkei Bence, az origós kolléga töredelmesen bevallotta Rick Astley-vel lefolytatott interjúnk után. Merthogy a lányok mind odavoltak például érte 1987-ben: a szmöre, a langyos mozgású, öblös hangú szoftiért, aki Never Gonna Give You Up-ját huszonöt évvel később éjjel egy óra tizenkét perckor a Budai Várpalota Oroszlános Udvarában egészen máshogy adta elő.
Testén például már nem lötyög a zakó, nincs benne válltömés sem, a haja barnás árnyalatot vett, arcélét a jóléti társadalmak egészséges önbizalma - és előadói tapasztalata - formálta, így amikor rákérdeztünk, hogy még mindig szégyenlős-e (Waterman a legenda szerint először csak kávéfőzésre alkalmazta a stúdióban), akkor azt válaszolta: „Nem is voltam az, csak egy kicsit.”
Másról szól a fáma: az mindenesetre biztos, hogy 1993-as nyugdíjba vonulása után (akkor 27 évesen, friss családapaként) most (52 évesen) újra uralja a színpadot. Brit humorral fűszerezi a felkonfokat, sőt még egy csöpp Mr. Bean is szorult belé: a nevergonnát különböző hangeffektusokkal parodizálta a refrénben.
De még mielőtt a Rickrolling mémmel 2007-ben újjáélesztett világslágert elénekelte volna nekünk, felhívta a színpadra egy magyar rajongónőjét, hogy együtt daloljanak. Végül az lett belőle, hogy az asszony – ki tudja, miért? – lenyomta a Tavaszi szél vizet árasztot, Astley közben értetlenül pislogott, majd meghívatta magát a nő jacuzzijába, ahol minden bizonnyal megtörténhet az, ami még a szerényebbnek látszó popsztároknak is – úgy látszik - a jussa: „we will fuck” – ezt mondta, igen, még ha brit akcentussal megtévesztően úgy is hangzott, ahogy írjuk, nem á-val, hanem u-val.
A közönség dőlt a nevetéstől, amiből két következtetést vontunk le, hogy ezen a fesztiválon mindenki érti nem csupán a viccet, de a szigetországi szofisztikált akcentust is. A közép és felső középosztálybeli harminc plusszosok Woodstockja a Unique Fesztivál, mindennel, ami hozzátartozik egy közép, és felsővezetői státuszhoz: macskakő, borbár, VIP-lounge, kulturált, ritmussal együtt lötyögő személyzet, spicces, de értelmes pislogás.
Itt mindenki aranyos, amíg a többi füves fesztiválon a porral fűtött erotika, az itt meghitt ölelkezés, ami amott csak szinglin igazán élvezhető, emitt boldog párkapcsolatot feltételez: az egyéni gyerekkori emlékek közös felidézése, tökéletes angolsággal belekiabálva az oroszlános udvar csillagos egébe, a Neoton Famíliával karöltve a dühöngőnek csak nagy túlzással nevezhető nézőtéren.
Az ordítás is szerényebb: Kim Wilde-é például, aki bár első ránézésre kissé ijesztően csinálta meg magát az estére, és első nekifutásra dívásra vette a figurát az újságírók körgyűrűjében. Két váltott szó után kiderült, a menedzsere volt zabos, ő inkább kedves, és bátran vállalja korát: „51 vagyok már, nem 21, más az élet, férjem van és két gyerekem”. Imád kertészkedni – hivatásszerűen -, és azt sem bánja, hogy a csemetéi egyáltalán nem tudják hová tenni a három évtizeddel ezelőtti világraszóló sikereit. Nem is annyira szánalmas ez a karrier, még ha este tízkor napszemüveggel is mellékeli.
A koncert alatt levette, a Kids In America pedig nem maradt el, bár kérette magát egy visszatapssal. A nő stílusa megragadt abban az érában, amit e fesztivál ünnepel, testhezálló fekete nadrágjához, ugyanilyen színű, nejlonszerű felsőt és mellényt húzott az alsó és felső testrészét strasszkövekkel kirakott övvel törte meg. Nála már csak a Roxette-es miniruhába öltözött háttérénekesnője volt nyolcvanasabb: milyen, amikor valaki ilyen ruhához tűsarkút húz, majd elkezd fel-le ugrálni? Hatalmas.
Ilyen az egész cucc ott fent a Várban. A szervezőknek külön dicséret jár, ugyanis a weboldalon felhívják a figyelmet a macskakő és a tűsarkú kölcsönhatásainak veszélyeire egy topánkát tiltó táblával. A hiúbb nők ezért – okosan - telitalpúban magasodtak ki a tömegből, a többiek bevállalták a manapság amúgy is tök trendi sneakert (tornacipőt). Így ugrálni is könnyebb a slágerekre (jön még Scooters, Dj Bobo is a hétvégén), még ha ezen az eseményen a lassúzás sokkal menőbb. Szerelmesen, szerényen.
