Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mi más fejezhetné ki a történelmi magyar vidékek 1100 éves összetartozásának erejét, minthogy egyenlőként foglalunk helyet a pörköltszaft kerek asztalánál? Hiszen az erdélyi kürtőskalács neve ugyanazt jelenti Sopronban, akárcsak a bácskai rizseshúsé Esztergomban.
Szeretjük a szimbólumokat. Cserélgetjük a címert a közintézményekben, az ország nevét a határokon, a közterek nevét a városokban. Mindezt a nemzetért, ami igazándiből miről ismerszik meg? A terített asztaláról.
Szeretünk enni is. Nem torkoskodni, hanem jót főzni, együtt lakomázni, jóllakni. Erdélyi a kürtőskalács, de Sopronban is büszkék vagyunk rá, sváb a kenyér, de sóletbe tunkoljuk, cigány a lecsó, palóc a leves, zsidó a tojás... Egy a gasztronemzet és egyenlőként fogalunk helyet a pörköltszaft kerek asztalánál.
Kanáltársaink! Villatestvérek! Itt a címeralkotás ideje.
Címerpajzs
Mielőtt a lovagok felfestették volna címerüket a pajzsukra, képtelenség volt korrekt munkát végezni a csatamezőn. A páncélzat elrejtette valódi személyüket, senki sem tudta ki kinek az oldalán harcol. A páncélosok csak mászkáltak össze-vissza a Vértesben, és egymást kérdezgették, persze lovagias udvariassággal.
„Elnézést, hogy megállítom, Ön a Csák-nemzettségért jött öldökölni? – Köszönöm kérdését, igen. – Megtenné, hogy védekezik teljes erejéből? Szeretném lemetszeni jatagánommal a homloklebenyét. – Nem látom akadályát, de elébb, legyen kedves, mondja meg, hogy Ön hol varrat?” És így tovább, mire eljött az 5 óra, alig-alig csaptak le egy-egy végtagot. A szanitéceknek uncsi vala.
Végül azonban felkerült a nemzetséget jelölő dísz az armatúrára – a hősök így jelölték meg, kinek a kedvéért érkeztek a henteshez.
Ki tátaná csodálatra teli száját a tényre, hogy a pajzs nem csupán a központi eleme, hanem eredete a teljes címernek? Lehet szögletes, szűkülő, karcsú vagy vaskos, a címer a középkori harcias jellem hagyatéka. De legyen pajzs, mert ha nincs pajzs, nincs címer, ha nincs címer, nincs uzsi.
Nekünk van pajzsunk! Csücskös talpú, egyenesen álló, háromvágásos, látványára széles gesztussal töröljük le a szánk sarkáról a nyálcsimbókot. A címerfestők a mély borostyános húslevesnek szentelték a felső mezőt, rajta lebegő ábrázolásban a fundamentális hozzávalók: egy Anjou-paradicsom, két gyökérféle és a komor tekintetű hun boci.
A középső mező a befogadó nemzet és az asszimilálódó kisebbség szimbiózisával telített: sólet tölti ki, ámde nem a kóser változat, mert hiszen az Orsi konzervből is ismert termetes füstölt csülök egészíti ki a sormintát. Sőt, kovászos kenyeret ajánl a tunkoláshoz.
Végül a legalsó Árpád-pettyes mezőben a sokszínű nemzet édes örömei: a menza piskótakocája, a téli fagyi, a kakaóscsiga, is a hazai könyvtár- és színháztörténet legnagyobb vívmánya, a kókuszgolyó.
Pajzstartók
A világ címerein láthatunk mitikus állatokat, csámcsogó állatokat, mitikus emberalkatú szereplőket, valamely szakmának a képviselőjét (pl. halászt Cornwall megye címerén), sőt, betűket is (Valencia).
De mégis, itt Európa gyomrában, kinek köszönhetjük igazán az ebédet követő szunyókálást? Természetesen az anyásan gondoskodó hölgyeknek, ők varázsolnak belőlünk álmosan pislogó szunyót. Hálából felkérjük őket, emeljék magasba identitásunk üllőn kalapált armatúráját.
Ámde nem nosztalgiázunk a Horthy-korszak szegénykonyhái és angyalos címere után, mely utóbbin a pajzzsal barokk csajok súlyzóznak. A mi címerünket sellők védelmezik: jobb oldalon a Konyhásnéni, akinek fehér fűzős cipellője a balatoni hekk úszójává magasztosult. Kezében erdei gyümölcs, mely a párlatok és pálinkák hagyományára utal.
Túloldalon a Piercinges Pultoslány, darázsdereka alatt a szűk farmer helyett a Római Part hekkúszója riszál. Kezében egy fürt szőlő, kikezdhetetlen borkultúránk jelképe, melyről nem akármelyik frusztrált romkocsmalakó fiúka csepegtet nektárt.
Rendjel
Íme, itt kezdődik az unortodoxia. A címertartók uszonyai alatt jóval összetettebb a mi jelképhalmazunk, mint más etnokonyháké. Miért? Mert mi is gazdagabbak vagyunk, nemzetiségekben és kultúrában színesebbek. Ahogy a pajzs középső mezője az asszimilációról, úgy a rendjel a befogadásról szól.
A Konyhásnéni oldalán egy igazi roma lecsó, a Piercinges lány az elcsatolt délvidék szimbóluma, a bácskai rizseshús fölé magasodik.
A mottószalagként legördülő erdélyi kürtőskalácson pedig a hitvallás, mely mindannyiunk hasnyálmirigyéből könnyet fakaszt: „Kürtőskalács. Nem felejtünk.”
Sisak és palást
Végül pedig vegyük sorra a címerre helyezett díszeket.
Nyitott rostélyos, csuporsisakként egy kis piros lábos, gyros-dísszel. A sisak egy lángos-koronán nyugszik, mögötte és körülötte palástként nyílik a palócleves hozzávaló listája, ezúttal báránnyal ez egyik oldalon, és zöldbabbal a másik oldalon. Így már minden történelmi vidéket beemeltünk, teljes a közösségünk.
S hogy mindenek felett egy igazi hungarikum lebegjen: a felső mottószalagon, a kinyújtott rétestésztán mákszámekből rajzolódik ki az ige: „Mákos rétes örökké.”
