Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A város egy tökéletesen összeállított gyümölcssaláta. Vagy egy csinos tapas-tál. Apró falatok az útikönyvek már-már lehetetlenül kék égboltja alatt. Élvezetben kifogyhatatlan. Katarzis csak Európa-bajnoki cím után, amikor a tüzes éjszaka eszelős tombolásba csap át.
Színes csempeképek az üzletek falain, festményekkel díszített utcanévtáblák, egyformára dizájnolt kovácsoltvas loggiák – Madrid belvárosa zavarba ejtően egységes, tiszta és rendezett, szinte már hiányzik a járda közepéről egy karéj penészes kenyér, vagy cigisdoboz.
A mediterrán party hétvégén és hétköznap is kitolódik reggel hatig-hétig (egy Eb-győzelem után persze tovább is), kilencre, amikor elkezd ébredezni a város, mégis tip-top minden, és indulhatunk beszerezni a helyiek egyik kedvencét: a forró csokiba mártogatott fánkrudacskát, a churrost (egy reggeli ital kíséretében már 2-3 euróért megkapjuk). Itt valóban létezik a reggeliző kultúra, munkába menet sokan ugranak be egy-egy pirítósra, kávéra vagy édességre, közben pedig átfutják a lapokat. Semmi rohanás.
Aki férfiasabb falatokra vágyik, az talál karakteres és szinte mindig élettel teli talponállókat, vagyi sonkamúzeumokat (Museo del Jamón). Az első ilyen étkezde a Prado sétányon nyílt a 70-es évek végén, aztán beütött, és országszerte elterjedt. Egyesek szerint a világ legjobb sonkáit Spanyolországban készítik: gusztusosan csüngnek az éttermek és tapasbárok mennyezetéről évjáratonként és fajtánként szétosztva. (Szívesen a retikülömbe tuszkolnék egyet.) Furcsa, hogy ezekben az ételbárokban a pincérek is a földre söprik a szemetet, ezért ha az utcán hiányzik is a kosz, bent kedvünkre gázolhatunk benne.
Citromzuhatag, magnóliabomba
Ha a reggeli után útnak indulunk, érdemes fölfelé is nézni csatangolás közben. Egyrészt mert a loggiák mindig tartogatnak valami meglepetést a narancs- és citromfáktól kezdve a burjánzó muskátlikon át a pálmalevélig, másrészt a madridiak imádják a szürreálisan kék, felhőtlen égboltjukat. Mintha értelmét vesztené a gravitáció, úgy szippantanak fölfelé a színes-hangulatos tetőteraszok. Nem csoda, hogy a tetőtéri lakásoknak igen borsos az áruk.
Növényeket nem csupán a teraszokon látunk – egyes statisztikák szerint a spanyoloké Európa legzöldebb fővárosa. Rengeteg a park, pálmafákkal és a magyar orrnak jobbára csak a parfümös polcokról ismert illatozó magnóliafákkal.
A legnépszerűbb oázis a Retiro (Parque del Buen Retiro), igazi csónakázós, láblógatós zöldövezet, pihegő apácákkal, unokákkal focizó nagypapákkal (a futballkultúra itt valóban kézzelfogható), jósnőkkel és fáradhatatlan utcai zenészekkel (a szaxofonos tényleg nem vett levegőt). Csak szendvicset ne vegyünk a tó partján, mert drága és szegényes (a nem túl puha kolbászos bagettben tényleg nincs más, csak kolbász). A könnyed evezést se hagyjuk ki: napozós dodzsem-hangulat a vízen.
Keserű tenger
A Lago-tónál fürdőzéssel fejelhetjük meg a csónakázást; a helyiek (köztük sok meleg pár) ide járnak felfrissülni. A 12 vonalas metró előnyeit kihasználva hamar kijuthatunk, mégis mintha egy másik városba csöppennénk.
A madridiak kicsit nehezen élik meg, hogy nincs tengerpartjuk, ezért több-kevesebb sikerrel próbálják reprodukálni a beach-hangulatot. Mivel a városon átvágó Manzanares folyó sem túl markáns, a partján egy parkos-ligetes szakaszt igyekeznek kialakítani. Ez a Rio Project, ami bár alakul, facsemetés-lakótelepes látképéből még hiányzik a valódi lüktetés és élet. Kiforrott állapotában strandként és kultközpontként képzelik el, mindössze másfél kilométerre a város szívétől, a Puerta del Soltól.
Családiasabb mérete, és tipikus mediterrán növényzete miatt a mi kedvenc zöld szigetünk mégis az óegyiptomi Templo de Debod körül elterülő park tai chisokkal, sziesztázókkal és trécselő lovas rendőrökkel. A kilátás mellett állítólag a naplemente is innen a legszebb a városban. A templom Madrid legrégebbi épülete, az i.e. II. századból származik, de mostani helyére csak 1972-ben került. Az egyiptomi kormány adományozta a spanyol államnak azért a segítségért, amit a spanyol régészek nyújtottak az asszuáni gát építésekor.
Teknősöket a Nyugatiba!
A zöld nemcsak klasszikus értelemben van jelen Madridban, hanem a nem ritkán monumentális építészetbe is becsorog. Az egységben ott vannak a kacskaringók: felbukkan a Habsburg dinasztia nyoma, némi móros-arab beütés, a francia vonalra hajazó grandiózus épületek és sugárutak, és a modern is.
Az egyik legizgalmasabb épület a Caixa Fórum, aminek 24 méter magas függőleges kertje nem csak fotón zseniális. A filmet, irodalmat és képzőművészetet bekebelező tízezer négyzetméteres múzeumot egy 1899-ben épült erőműből alakították ki, sajátos lejtése miatt pedig most olyan, mintha lebegne – szinte behúzza az embert.
A növénytengert pedig még a központi vasútállomásuk épületéből sem hagyták ki. Az Atocha (2004-ben 191 ember halt meg itt egy terrortámadásban) is tele van monumentális pálmafákkal, és egymás hegyén-hátán tombzódó teknősökkel. Ki bánja, ha késik a vonat?
A szakállas nőtől a nagy maszturbátorig
A hűsítő zöldövezetek észrevétlenül váltakoznak a kulturális finomságokkal. Séta közben viszont, ha akarnánk, sem kerülhetnénk el a legabszurdabb utcaszobrokat. Kövér pókemberként, sáremberként, táncoló kecskeként, vagy éppen fej nélküli lényként próbálják lehúzni a turistákat. Ha nem akarunk a zsebünkbe nyúlni, inkább rájuk se nézzünk.
Madrid leghíresebb múzeuma a Prado (a világ 11. leglátogatottabb kiállítótere), ahol egymást váltják a Dürer, Bruegel, Bosch, Botticelli, Raffaello, Tiziano, Rubens, Rembrandt, vagy éppen Goya képek. Túl a klasszikus élményen viszont egy múzeumban sem láttunk még ennyi abszurd ábrázolását a női mellnek.
Jusepe de Ribera sokkoló realizmusának egyik remek példája a Magdalena Venturáról készült portré. A történet szerint az asszony 37 évesen elkezdett szőrösödni, majd hatalmas szakállat növesztett. A festmény 53 évesen ábrázolja egy csecsemőt szoptatva. Szórakoztató fotósorozat készülhetne a pillanatokról, amikor a látogatók felfogják, mit is látnak pontosan. Tökéletes tükör.
A spanyol fővárosban ugyanakkor az is tobzódhat, aki a modernre szomjazik. A Reine Sofiában van Picasso monumentális Guernicája, és Salvador Dali A nagy maszturbátora is. A művészeti aranyháromszögbe tartozik még a hatalmas családi magángyűjteményre épülő Thyssen-Bornemisza múzeum is, amit sokszínűségben sokan a Prado elé helyeznek. Hiánypótlóként itt az impresszionisták és expresszionisták is helyet kapnak. Minden múzeum családbarát, ami tökéletesen illeszkedik abba a nyugodt, biztonságos és otthonos miliőbe, amit a város napközben hoz.
Csak hűsítsen
Ha bereggeliztünk, választottunk kulturális programot, és sziesztáztunk valamelyik parkban, újra a kulináris élvezeteké a terep. Madridban nagy hagyománya van tapasoknak és a tengeri ételeknek, de a nyári melegben mégis a világhírű spanyol specialitás, a gaspacho az egyik favoritunk. Alapanyaga mindig friss, nyers zöldség, amit régen mozsárban zúztak össze, ma viszont már turmixolják, és jégbe hűtve tálalják. Ahol mi kóstoltuk, feltét is volt hozzá: hagyma, paradicsom, pritaminpaprika és uborkakockák. Tíz pontos.
Az italoknál is a hűsítő hatásra mennek rá. Az itthon is elterjedt Sangria mellett a Tinto de Verano a másik alapvető alkoholos frissítőjük. Még a foci-Eb katarzisában is ezt ajánlották a kommentátorok. Ez tulajdonképpen nem más, mint vörösbor Sprite-tal vagy 7Uppal (1:1 arányban), és citromkarikával. Könnyű és bohókás. Inkább női ital, aki nem szereti az édeset, kerülje.
A nyári forróságot nemcsak gasztroelemekkel gyűrhetjük le Madridban. A szuvenírboltok és az utcai árusok a focimezeken kívün nem véletlenül vannak tele legyezőkkel. A spanyol nők, akik feltűnően sokat adnak arra, hogy illatosak legyenek, keményen küzdenek a hőség ellen. A kultikus tárgy így nemcsak a filmeken, vagy egy-egy latinos fotón bukkan fel: teljesen hétköznapi kellékként használják buszon, utcán, étteremben.
Bele az éjszakába
Az esti zsongás kezdete, és a hőség enyhülése a spanyoloknál kitolódik. Komolyan determinálja a mediterrán tempót, hogy este kilenckor még tűz a nap, ehhez viszont egész könnyű hozzászokni. Pár nap, és könnyedén veszi be a gyomrunk az éjféli vacsorát is.
Előtte viszont azok, akiknek nem elég izgalmas és véres egy focimeccs, Madridban még belekóstolhatnak a bikaviadalok világába. Ha nincs még jegyünk, az aréna (Plaza de Toros Monumental de las Ventas) körül biztosan megtalál egy-egy jegyüzér. A legolcsóbb jegyet a legmagasabb, és legnaposabb helyekre adják. Itt viszont még sanszos egy napszúrás. Korábban a város főterét is használták bikaviadalokra és nyilvános kivégzésekre, az árkádok alatt mára viszont már "csak" a bárok, éttermek és üzletek maradtak.
A város mosolygós nyugalma éjjel aztán átbillen egy hangos, forró hepajba. Megtelnek az utcák, és mivel a spanyolok nem szeretik egy helyen tölteni az estéjüket, egyik helyről mennek a másikra. Egymást érik a bárok és tavernák, de még egy hétemeletes makrodiszkójuk is van. Söröznek, tapasoznak, kurjongatnak, és berregtetik a motorokat, ezért simán előfordulhat, hogy hajnali négykor dugóba kerülünk, főleg egy megnyert futball Európa-bajnokság után. A végén mi már el sem tudtunk volna aludni a tivornyázó alapzaj nélkül.
Ha pedig hiányoltuk Madridból a Don Quijoté-s hangulatot, fél óra alatt ott lehetünk Toledóban, az egykori fővárosban, ami marcipános áhitatba csomagolva ajándékoz meg a fővárosból hiányzó sikátorokkal, és középkori villanásokkal. A Tajo folyó kanyarulatában, egy kaktuszfügékkel tűzdelt domb tetején kebelez be minket a látvány, de ez már egy másik mese.
