"Képtelen voltam felszámolni azokat a kapcsolataimat, amelyekben kihasználtak, minden a másikról szólt, a saját akaratom teljesen háttérbe szorult. Azt hittem, ilyen az igazán mély kapcsolat: minél jobban szenvedtem, annál odaadóbb voltam. Évek mentek el így, míg rájöttem, ez egy ördögi kör, ugyanolyan kapcsolatokat alakítok ki. Aztán megismertem egy teljesen más embert, aki mellett nem lehetett anyáskodni. Ez mentett meg" – meséli Andrea nevű interjúalanyunk, aki korábbi társfüggőségéből teljesen talpraállt.

Függés a másiktól. Hagyományos szerepek, mai elvárások © Marton Szilvia

A társfüggőség egyik legfontosabb jellemzője, hogy az érintett mindig másokra figyel, sosem magára, a mások szükségleteinek kielégítését tartja szem előtt, míg a sajátjait elhanyagolja. A kodependens ember folyamatosan retteg attól, hogy a számára fontos személy elhagyja, ezért partnere bármilyen negatív következményekkel járó viselkedését - például szenvedélybetegségét - tolerálja. Miközben túlzott felelősséget érez másokkal kapcsolatban, a saját érzéseiről tudomást sem vesz - ez a magyarázat interjúalanyunk viselkedésére is.

"A nők részéről feltehetően mindig is létezett az effajta függőség a másik személytől, a különböző történelmi korszakokban pedig ez volt a legtermészetesebb állapot; mára viszont megváltozott a társadalmi megítélése, a női emancipációval patológiás esetté duzzadt" - ad gyors hátteret e viselkedési addikcióról Kelemen Gábor, a  Pécsi Tudományegyetem addiktológusa. Kelemen szerint a társfüggőség a női emnacipáció miatt vált problémává, amióta "elvárjuk a nőtől, hogy megálljon a saját lábán". Bizonyos addikciók kitermelődnek a modern társadalomban - ilyen például a bulímia, az anorexia, a kényszeres vásárlás - , s a társfüggőség csak egyike azon szenvedélyeknek, amelyek leginkább a nőket érintik. A hagyományos női szerepekhez sokkal jobban hozzátartozott az alárendeltség, bizonyos kultúrákban még ma is így van - kapjuk meg a gyors választ, miért a nők körében fordul elő nagyobb gyakorisággal a kodependencia.

Az alkoholbetegek felépüléséhez kapcsolódik a társfüggőség felismerése: a 30-as években figyeltek fel az alkoholisták társainál egy nagyon érdekes jelenségre. Az absztinenciát elért korábbi alkoholfüggő - többnyire férfi - házastársa furcsa állapotba került: ahogy gyógyult az alkoholista, úgy jelentek meg a társ oldalán a lelki problémák. A feleség akkor omlott össze, esett mély depresszióba, amikor annak örülhetett volna, hogy szenvedélybeteg társa talpra áll. A kutatók ekkor még nem tudtak mit kezdeni a jelenséggel, a későbbi évtizedekben azonban már tudatosan vizsgálták, sőt részletezték is az addikció tüneteit.

Hoyer Mária klinikai szakpszichológus szerint a társfüggőség nagyon árnyalt és összett betegség, így számos magyarázatot találhatunk e viselkedészavara. Míg korábban másodlagos betegségnek, a szenvedélybeteg, illetve a vele élő személy zavarának tartották, ma már önálló viselkedési zavarként kezelik. A legújabb megközelítés szerint a betegség nem más, mint inkonzisztens gondoskodás, azaz nem állandó, sokkal inkább kiszámíthatatlan. Amikor esendő a  partner - például részeg -, akkor gondoskodik róla, amikor józan, akkor elutasító vele, s ezzel tudja érzelmileg magához kötni a szenvedélybeteget a társfüggő. A klinikai szakpszichológus szerint ezek nem szeretetkapcsolatok, hiszen az adok, kapok mérlege mindig aránytalanságot mutat, a hatalmi egyensúlytalanság dominál. Különféle érdekek húzódnak meg a háttérben: leginkább az, hogy a társfüggő nem mer egyedül maradni, nem bízik magában, így inkább vállalja akár egy pokoli kapcsolat velejáróit is. Sok esetben áldozatnak láttatja, ám valójában ettől érzi jól magát a kodependens személy. Inkább marad egy rossz kapcsolatban, így mindig van, amire kivetítse az őt ért kudarcok okait.

A társfüggőség hátterében különféle okok húzódhatnak meg. Gyakran derül ki, hogy a beteg gyermekkorában valamilyen tarumatikus eseményt élt át, vagy nem megfelelő gondoskodásban részesült, a boldogtalan szülő gyermekére vetítette ki negatív érzéseit, netán maga az anya is társfüggő volt egy alkoholista apa mellett. Elsajátított tehát egy családi mintát a függő, megszokta ezt a fajta alkalmazkodást,  hogy minden attól függ, az apa milyen állapotban van, s később, felnőtt nőként nem érti, miért van neki mindig ilyen pasija - magyarázza a pszichológus.

Kulturális különbség is állhat a betegség háttérében. Jó példa erre, ha valaki emigrál, igyekszik minél jobban alkalmazkodni, hogy elfogadja új környezete. Hoyer egy amerikai kutatást idéz, amely kimutatta, hogy a bevándorló nők sokkal nagyobb arányban lesznek társfüggők. Partnerkapcsolataikban nem ritkán indokolatlanul nagy kockázatot vállalnak, összeállnak egy szenvedélybeteg (alkohol- vagy drogfüggő) emberrel, bízva abban, hogy ők majd megváltoztatják, megmentik a szeretett férfit. Mindez persze naiv hiedelem.

Négy ok a talpra állásra

© Marton Szilvia Klinikai vizsgálatokban amerikai kutatók arra keresték a választ, hogy a szenvedélybetegek közül kik állnak talpra, s kik azok, akiknek nem sikerül megszabadulniuk függőségüktől. Négy dologban lehetett megragadni a különbséget. Elsőként azt tapasztalták, hogy azoknak sikerült új életet kezdeniük, akiknél bekövetkezett valami ijesztő dolog, ami elgondolkoztatta őket (például alkoholfüggőség esetén a máj károsodása). De arra is akadt jónéhány példa, hogy a szenvedélybeteg helyettesítő függőséget talált, így felhagyott korábbi szenvedélyével. Az is a talpra állást szolgálta, ha új kapcsolatot alakítottak ki, különösen, ha a korábbi kapcsolat nem segítette a felépülést. Utolsó okként pedig azt említik, hogy a beteg spirituális dolgok iránt kezdett el érdeklődni.

"Volt olyan páciensem, aki a szomszédból települt át, a rosszul működő házasságának végül válás lett a vége. Ám foggal-körömmel ragaszkodott egykori házastársához, nem merte őt elengedni. Sok időbe telt, míg megértette, hogy önmagára, a saját vágyaira figyeljen. Komoly önértékelési problémákat kellett orvosolni, rá kellett vezetni, hogy jogosult arra, amire a másik: teljesítsen, sikeres, megbecsült legyen, egy jól működő kapcsolatban nemcsak ő ad, hanem kap is" - meséli Hoyer.

Kontextusfüggő is lehet a kodependencia, azaz a beteg csak bizonyos kapcsolatokban, helyzetekben lesz társfüggő, ha viszont kikerül abból a kötelékből, a viselkedése is megváltozik. Jó példa erre az az eset, ha valaki hozzámegy egy tehetősebb férfihoz, s ezzel csapdába kerül, mert akkor sem tud kiszállni a kapcsolatból, amikor az már nem a régi: "ha elhagyom, búcsút inthetek e rengeteg pénznek" - hangzik a  kifogás. Ebben az esteben magában a kapcsolatban rejlik a függőség.

Mivel a kodependencia megbúvó (nem deviáns) függőség, a felismerése, illetve a kezelése sem annyira egyszerű. Hiszen a szép csönben otthon szenvedő társra nem jut akkora figyelem, mint arra, aki iszik, drogozik vagy játékszenvedélye miatt elherdálja az összes vagyonát. "Általában akkor keres meg szakembert a beteg, ha hall vagy olvas valahol a betegségről - legyen az könyv, újságcikk, előadás -, s magára ismer. Annak ellenére, hogy mélyen rögzült viselkedésmintákról van szó, van megoldás; igaz, sokszor évekig tart, míg változást érhetünk el.

S hogy miért fontos a gyógyulás? A ki nem fejezett érzések, a bent rekedt feszültségek családi és gyermekbántalmazáshoz, depresszióhoz, szorongásos zavarokhoz, pánikbetegséghez, kényszerbetegséghez, alvászavarokhoz, szexuális zavarokhoz, hosszú távon krónikus betegségekhez (immunbetegségek, rák) vezethetnek.

A kezelés első lépése a betegség tudatosítása, annak felismerése, hogy a  beteg tehetetlen másokkal szemben, függ tőlük. Pszichoterápiával elérhető az én tudatosságának és felelősségének megerősödése. A kezelés fontos pontja a saját igények, érzelmi szükségletek azonosítása, tudatosítása. Az egyéni pszichoterápiák mellett hasznosak a pár-, család- és csoportterápiák is. Az önsegítő csoportok többek között abban támogathatják a személyt, hogy megtanuljon fókuszban lenni, vagyis a saját érzéseiről tudjon beszélni mások előtt. Az önkifejezés gyakorlására hasznos módszer lehet a naplóírás is.