Azzal kell tehát főznünk, ami van: alapvetően kalkulálhatóan viselkedő, politikai előnyöket kereső, az elfoglalható területeket megszerezni akaró, kurzusépítésben gondolkozó, haszonmaximalizációra berendezkedett politikusokkal. Akik, ha kétharmadra tesznek szert, meg is lépnek mindent, amitől mások korábban a belső megosztottság ténye vagy a minősített többség hiánya miatt tartózkodni kényszerültek.

Ebben a rendszerben azonban szinte egyedül a politikusok viselkednek úgy, ahogy a tankönyvek leírják. Mindenki más, akinek az lenne a dolga, hogy saját logikáját követve kereteket szabjon, határokat húzzon, bénultan figyel, rossz alkukba kényszerül, és végső soron szabad kezet ad a hatalomnak. Közben pedig mindenki panaszkodik: érdekszervezetek, kamarák, szakmák, iparágak, cégek, tudósok, egyetemek, kórházak.

Panaszkodnak, azt azonban elfelejtik, hogy magyarázható, de időnként irracionális puhaságuk, tehetetlenségük, széthúzásuk és alkalmazkodásuk tágítja egyre a „voluntarizmus terét”, ösztönzi újabb és újabb zsákmányszerző utakra, sajátos, csak politikailag értelmezhető megoldásokra a politikai szereplőket. A politikus ugyanis általában nem irracionális: csak addig megy el, amíg nem sérül, nem veszít, ha azt tapasztalja, hogy egy adott front megnyitása túlzott veszteségeket okozna, az ösztöne meghátrálásra készteti – írja elemzésében a politológus. A teljes bejegyzést elolvashatja Török Gábor blogján.