Sorkövető: MezőHír agrárújság
Az agrárlapok piaca talán nem annyira látványos, mint a női vagy bulvárlapoké. Pedig piac ez is a javából: színes kínálattal, egyre piacképesebb kereslettel, potens hirdetőkkel, illetve – ami az olvasót a leginkább érdekli – sajátos nyelvvel és titokzatos miliővel.
Magyarországon még a hivatalos adatok szerint is a foglalkoztatottak 6,5 százaléka él mezőgazdaságból, és akkor még figyelembe se vettük az agrár ágazatban meghatározó fekete- és idénymunkásokat, a családi önellátásra, a háztartás kiegészítésére termelőket vagy a munka mellett kertészkedőket és állattenyésztőket.
Abban az országban, ahol a parasztok aránya messze meghaladja az uniós átlagot, csak a tájékozatlan városiakat lepheti meg a nálunk tenyésző színes és virulens agrárlap-kínálat. Márpedig efféle nadrágos emberekből nincs hiány, mi magunk is közéjük tartoztunk. Nem csoda, hisz a városlakó jószerivel csak akkor lát magyar gazdát, ha zetorjával elállja az útját, utcaszínházat prezentál Zacsek Gyula vezetésével, szövetségre lép, hogy aztán összevesszen más szövetségekkel, búzát éget vagy tejet löttyint a csatornába – az utóbbiakat persze csak módjával. És főleg, amikor arra panaszkodik, hogy rossz volt a termés, vagy hogy éppen hogy nagyon jó volt. Mindkettőnek a konklúziója ugyanaz: a kereskedő szemét, az állam meg avatkozzon be, mert különben… (Annyira szép szó az agrárintervenció! Magyar jelentése: állam, add a pénzt, és ne pofázz bele a dógunkba, csak ha mondjuk!)
A belíveken is összekeverednek egymással a belső anyagok a PR-cikkekkel, a szerkesztők becsületére válik, hogy legtöbbjük alatt ott az „x”. A külső szemnek meglepő mód a kommerciális, hozott tartalmak olykor jobbak is, mint a beltartalom. Meglehetősen sikerületlenek, olykor kínosak Fodor Mihály szerkesztőségi üzenetei. A szeptemberi számban azon lamentált: betérve egy debreceni pizzériába, „hogy – mint írja – egy jól sikerült tésztakoronggal nyugtassa meg lázadozó gyomrát”, szokatlan látvány fogadta: egy „néger pincérhölgy”, aki még magyarul se tud rendesen, „inkább ángol”. Majd egyetlen szökkenéssel már az egyik lapelőfizető farmert idézi, akinek a konzervgyár 250 millióval tartozik, és ebből arra következtet, hogy az uniónak, meglehet, nincs szüksége a magyar termelőkre. Az év végi üzenetét pedig azzal zárja: „ha véletlenül kifognám a beszélő aranyhalat, én csak egyet kérnék tőle: kiegyensúlyozottabb piaci-gazdasági környezetet: mert dolgozni, azt nagyon tud a magyar – ha hagyják!”
Miniatűr műremekek még a levelesláda írásai és az apróhirdetések. Megtudhatjuk, mit jelent a sertésállományok négymentesítése, mi a tehén föcstejének immunbiológiai szerepe, vagy azt, hogy a csöveskukorica-darát most már szakmai környezetben illendő CCM-nek (Corn-Cob-Mixnek) nevezni. Ha pedig kedvünk szottyan körbálás lucernaszénát, soros vetőgépet, zsákszáj-varrógépet vagy pellettáló berendezést venni a telekre, a magazin ehhez is segítséget nyújt.
A lap valóban profi vállalkozóknak készül, de az a (nyelvi) kozmosz, ami feltár előttünk, a MezőHír és laptársai nélkül minden bizonnyal örökre rejtve maradna. A lap – elfogadom, mellékes – civilizációs missziója éppen ez: megmutatni a sutyerák városiaknak, hogy igenis léteznek párhuzamos univerzumok. Kár, hogy a polgárok és a proletárok sohasem fogják kézbe venni.