Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
„Lehet, hogy ki kell rugdosni magamból azt az öregembert” – mondja Kispál András, amikor a nevével fémjelzett zenekar jövőjéről beszélgettünk. Ami biztos: december 30-án az MVM Dome-ban lesz Az utolsó házibuli Kelet-Európában, avagy az első Kispál-koncert egy arénában. Interjú.
HVG: A Kispál és a Borznak a decemberi lesz az első arénakoncertje, az igazi, klasszikus, aktív korszakában ilyen szóba sem került. Manapság azt látjuk, hogy pár év után egyes előadók már simán megtöltenek egy arénát, van, aki többször is. Ez nem frusztrál titeket?
Lovasi András: Amikor már adódhatott volna számunkra annak idején egy arénakoncert, az akkor idegen volt tőlünk. Nem így működtünk. Akkor sokkal élesebben ketté vált a hivatalos, mondjuk, kereskedelmi rádiós popzene és a klasszikus, underground módon létező előadók világa. Előbbinek egy jelentős része nem is tudott volna az arénában fellépni, mert hétvégenként playback haknikon váltotta apró pénzre a Danubius Rádióban megszerezett népszerűségét. Az underground zenekarokat pedig a rádiók nem nagyon játszották, de ennek ellenére, vagy pont ezért volt egy stabil közönségük, amelyik koncertekre járva kapta meg a napi betevőjét ezekből. Ez a közönség viszont valószínűleg nem volt akkora, amire biztos arénabulit lehetett volna építeni. Ez a két szféra két párhuzamos univerzum volt, nemigen volt átjárás közöttük. Volt ugyan néhány olyan zenekar az underground térfélen, amelyik playback haknit is vállalt, de ez nem volt jellemző. Minket is hívtak, de soha nem vállaltuk. Már csak azért sem, mert volt azért playback tapasztalatunk, tévéfelvételekről és hasonlókról, és kiderült, ezt nem tudjuk jól csinálni. Ezt is meg kell tanulni: jól tátogni, eltalálni, mikor mondd, hogy oh yeah.
HVG: Lehet azt mondani, hogy a fesztiválok, és főleg a Sziget volt akkoriban „az aréna”?
L. A.: Igen. Nekünk, és még sok magyar zenekarnak azt a fajta jó érzést, hogy milyen sok embernek játszhatunk, a Sziget adta meg. Az volt az év koncertje. Telt házas sátrakban koncerteztünk, sőt mi több tízezer ember előtt a nagyszínpadon is, éveken át. Megkaptuk azt az érzést, hogy milyen sokan örülnek nekünk, de közben nem volt szükségünk arra a diétára, ami egy arénakoncerttel jár, hogy előtte nem lehet játszani, mert akkor nem éhezik ki ránk eléggé a közönség. Nem beszélve arról, hogy nem szakadt a nyakunkba (mert akkor ez még így lett volna) a technikai problémák megoldása. Egy önálló koncert rengeteg olyan háttérmelóval jár, ami nem a legkellemesebb. Azonban a 2022-es visszatérésünk óta egy állandó stáb dolgozik a zenekar körül, és a tavalyi Budapest Park-bulik, illetve a tizenkilenc állomásos idei turné ebből a szempontból adott nekünk egy megnyugvást: az adminisztratív, marketinges és technikai feladatokat a stáb és a menedzsment viszi, nekünk tényleg csak zenélni kell, meg összerakni egy olyan műsort, ami szerintünk működik egy nagy térben.
HVG: A 2010-es búcsútok előtti időszakban az aréna még egyébként is leginkább a nagy öregek terepe volt, nem?
L. A.: Teljesen más volt ez a piac. Nem volt például divat koncertre járni. Aki koncertre járt, az tudta, hogy mire megy. Ma ez egy fórum is, ahol lehet találkozni, mondhatni ma a koncertre vagy fesztiválra járás az akkori diszkók funkcióit is betölti, azaz ismerkedni, bulizni, szórakozni, partizni is koncertszerű körülmények között lehet.
HVG: Kispál Andráshoz fordulva: te mondtad már többször, hogy inkább a klubkoncerteket szereted, nem a gigashow-kat.
Kispál András: Igen, én egy konzervatív ember vagyok. Tényleg a klubvilágot szeretem. Valószínűleg ez ragadt meg bennem. A nagy koncertek túl nagy fegyelmet kívánnak meg, ott nem lehet megcsinálni egy csomó olyan spontánabb dolgot, amit egy klubban igen. Az ilyen gigakoncertek kicsit pánikszerűen is hatnak rám. Én azt szeretem, ha a közönséggel közvetlenebb kapcsolatunk van. Én már annak idején is nehezebben fogadtam a nagy fesztiválbulikat, ahol a kordon tőlem vagy húsz méterre van. Ott egyszerűen nincs az a közeli kapcsolat, mint ami egy kis helyen jellemző. Nincs az sem, hogy koncert után leülsz egy sörrel az emberekkel. A klubozás egy életmód volt. De a nagy koncert, mint most az MVM Dome, egy másfajta kihívás, igazából ez meg ettől érdekes, amit régóta szeretnénk kipróbálni, és úgy látszik, idénre állt össze minden, ami ehhez kell.
HVG: Konkrétan hogy jutott eszetekbe most az arénázás?
L. A.: Korábban is sokszor megkerestek minket különböző koncertszervezők, hogy legyen valami ilyen, de ezeket mindig elutasítottuk. Az egyetlen kivétel az volt, de azt is inkább poénnak gondoltuk, hogy 2024-ben, Kispál születésnapjára csinálunk egy arénát (erről a tervről itt meséltek korábban), de ez nem jött össze. Most viszont a koncertszervező azt mondta, hogy nagyon jó dátumra ki tudja bérelni a helyszínt, az MVM-mel sokkal jobb a konstrukció, mint a Papp Lászlóval, mi lenne, ha… Mondtam neki, hogy beszéljük meg minden érintettel, fussuk le ezeket a köröket, aztán vagy igen, vagy nem. Mindenki azt mondta, hogy jó, hát, ha úgyis lesz a tavaszi turné, akkor nem lesz különösebb erőfeszítés megcsinálni az év végi koncertet. Akkor még nem tudták…
HVG: Máshogy kell készülni egy ilyen nagy arénakoncertre, mint egy parkos vagy szigetes fellépésre?
L. A.: Van néhány tanulsága a 2022 óta összeállt zenekarosdinak. Az egyik az, hogy András bármennyire is mondja, hogy otthon ülő típus, igényli a koncerteket. Ő az egyetlen közülünk, aki nem ebben a közegben mozog év közben. Ő esik ki ebből a legjobban, ez látszik is rajta. Emlékszem, amikor 2022-ben újra elkezdtünk zenélni, volt Orfűn egy bemelegítő koncert csütörtökön, majd a Kispál és a Lovasi formáció pénteken a korai dalokkal, és a nagy koncert szombaton. Utóbbira készültünk a legtöbbet, az volt a leginkább megterhelő pszichológiailag is, de a pénteki koncert sikerült a legjobban. Pont azért, mert az tét nélküli volt.
K. A.: Így van, én is nagyon szerettem azt a koncertet, meg a Kispál és a Lovasi formációt, amivel aztán még turnéztunk is. Kimondottan a szívügyem volt, ráadásul számomra egy új zenei világ. Szeretem, ha szól rendesen a hangerő, meg minden, de ez egy ilyen tiszta zene volt. És nagyon jó srácokkal, egy baráti társaság voltunk. Szerettem.
HVG: Mi volt a baj a szombati, nagy visszatéréssel?
L. A.: Sok minden. Nem volt jól összeállítva a setlist. Bodó Viktort kértük fel rendezőnek, de sajnos nem tudtuk lepróbálni előtte a közösen kitalált „színházi” történéseket az igazi színpadon. Pedig kellett volna a végleges színpad, hogy a színészek be tudják járni a helyeket, hogy a világosítók tudják, hol állnak a színészek, stb. Meg lehetett volna csinálni a nagy show-elemeket, csak sokat kellett volna próbálni. Mint egy színházi előadást. De erre nem volt idő, és mi nem is vagyunk színészek. Ez jó tanulópénz volt. Kicsit túl is vállaltuk magunkat. Lélekben sem voltunk felkészülve, hogy milyen óriási várakozás előzi meg a zenekar visszatértét.
Valójában azoknak volt igazuk, aki azt mondták, nem kell ide semmi, játsszátok le jól számokat, nem kell semmi körítés.
Sok tanulsága van annak a koncertnek az idei MVM-es bulira nézve. Most is lesz az MVM-es koncertnek rendezője, Ódor Dani, aki a Park-koncertet is rendezte. Ő sokkal célratörőbb, a letisztultabb dolgokat szereti, minket is jól ismer, és ami a legfontosabb: egy csomó terhet levesz a vállamról. Próbáljuk persze valamennyire terelni, mert ő általában a popularitás irányába tol bennünket. Ő meg próbálja a „best of” irányába tolni a műsort, mindig mondja, hogy „Emese”, mi meg mondjuk, hogy de basszus, még van egy csomó jó szám, és ezt meg ezt a dalt miért nem játsszuk. Ő az, aki figyel arra, hogy az egész kellően kompakt legyen, és közben meg azért a földön is tartson bennünket, és terel bennünket a nagyszínpados produkció irányába.
HVG: Ha már új lemez. Milyen volt a fogadtatása az utolsó előtti Kispál-album után majdnem két évtizeddel tavaly megjelent Beszorult mondatnak?
L. A.: Azt látjuk, hogy valószínűleg az emberek szeretik. A tavaszi turnén 4-5 dalt játszottunk az új lemezről, előtte másik kettőt a Budapest Parkban. Az nagyon érdekes, hogy a fiatalok ismerik a legjobban az új dalokat, ők kívülről fújták az elejétől a végéig ezeket. Mindenkinek megvan a kedvenc időszaka a Kispállal kapcsolatban. A mostani negyven pluszosoknak inkább a korai lemezek, ehhez tudnak inkább kapcsolódni, a kicsit fiatalabbak a késői lemezekhez. A még fiatalabbak pedig már nyilván a szüleik révén ismernek minket. Mindenesetre nekünk jól esett játszani az új dalokat, jól meg is szólaltak. Szerintem ez egy relatíve jó visszatérő lemez lett, nem hordozza magán azokat a betegségeket, amiket az ilyen kései lemezek szoktak, mint az önismétlés, az unalmas klisék visszaböfögése. Azt gondolom, hogy szöveg és egyéb szempontokból is ez egy önazonos lemez, nem akar sem fiatalabbaknak, sem szebbeknek, sem okosabbaknak látszani annál, mint amilyenek vagyunk.
HVG: Most lesz az MVM Dome-koncert, az oké. De a Kispál és a Borz most egy létező zenekar? Időnként összeálló zenekar?
L. A.: A Rolling Stones mindenki számára egy létező zenekar, holott valószínűleg még kevesebbet találkoznak, mint mi. Számomra az a létező zenekar, amelyik olyan, mint a Kispál volt a kilences években. Mint egy munkahelyre, úgy jártunk a próbákra, minden egyes héten. Valószínűleg nagyon kevés ilyen zenekar van már Magyarországon. A legtöbben úgy dolgoznak, hogy van egy szerző, akinek a dalait mindenféle hangminták meg file-ok segítségével össze is rakják, az énekes a saját lakásában felénekli, a többiek meg azt se tudják, mi kerül a lemezre, majd utólag megtanulják.
K. A.: És ez baj, szerinted?
L. A.: Nem baj. Csak azt mondom, hogy ez nem az a fajta zenekarosdi, amit én létező zenekarnak gondolok. Ilyen értelemben a Kispál és a Borz sem az, és nem az egy csomó magyarországi együttes sem, amelyik koncertezik. Az alapján viszont, ahogy a mostani zenekarok léteznek, mi még inkább zenekar vagyunk, hiszen azért nekünk az a munkamódszerünk megmaradt, hogy egymást böködve, nyúzva, gitározgatva jönnek elő olyan morzsák, amikből aztán összeszerkesztünk egy dalt. Mondjuk, ez az összeszerkesztés rám maradt. De most is, a koncertre is úgy készülünk, hogy nyúzzuk egymást.
HVG: Mit lehet tudni a Dome-os műsorról?
L. A.: Most megy a küzdés közöttünk. Az van tulajdonképpen, hogy mindenki lobbizik a kedvenc dalaival. Itt van például a Szőkített nő. Ugyanaz a négy akkord, a refrént magasan kell visítani, szóval nem biztos, hogy én betenném a műsorba. Az emberek viszont szeretnék hallani. Ráadásul december 30-án lesz a koncert, nem egy szomorú novemberi esős napon, az emberek bulizni akarnak. És mindenki várja a saját best of Kispálját. Ezt a Dani tudja, és ezért nyomaszt bennünket a slágerparádéval, de pontosan ezért is kértük fel. Sok dalt elővettünk, 60-70-et biztos, majd meglátjuk, mi fér be. A két formációt – a Kispál és a borzot és a Kispál és a Lovasit – egyesítettük, tehát Babcsán Bence ugyanúgy része lesz a produkciónak, ahogy a Huni (G. Szabó Hunor). Hunit tudjuk egyébként a legsokoldalúbban használni, mert ő gitározik, basszusgitározik, dobol és énekel is. Nekem az különösen nagy segítség, hogy olyan dalokban basszusozik, amelyekben én interakcióba tudok lépni a közönséggel. A műsort az elmúlt két év zenei tanulságait leszűrve állítjuk össze. A rendező feladata az, hogy az általunk felvetett kb. négyórányi anyagból két és fél órásat faragjon.
HVG: Új dal is lesz, állítólag. Erről mit lehet elárulni?
L. A.: Befejeztük a keverést, és még a koncert előtt meg is jelenik, sőt már próbáljuk is. Már júniusban megírtam, ez egy koncept-dal, az a munkacíme, hogy Az utolsó házibuli Kelet-Európában. Az egész Kispál-életműben van egy enyhe apokalipszis-hangulat, volt Az utolsó aktus a Földön című dalunk is, most meg kitaláltuk, hogy ez a koncert legyen az év utolsó házibulija. Küldözgettünk ötleteket ide-oda egymásnak, amiből a végén a Huni, Feri (Bajkai Ferenc, dobos), meg én felraktunk egy zenei alapot, és akkor erre mindenki még ötletelt, Kispi is, Dió (Dióssy Ákos) is. Így született meg egy apokaliptikus házibulidal, klasszikus „levelezős zenekar” módjára.
HVG: Van a fejetekben olyan, hogy még egy Kispál-albumot meg kellene csinálni?
L. A.: Tudnánk írni olyan Kispál-lemezt, amiben ez a zenekar játszik, az a neve, hogy Kispál és a Borz, és mondjuk én írok dalokat. De nem biztos, hogy ez cél. Tehát ez elsősorban a Kispín múlik, hogy ő mennyire lesz agilis. Amikor két vagy három éve nekiálltunk, akkor agilis volt. Clint Eastwoodtól kérdezték, mi a titka, hogy 91 évesen még mindig aktív, és ő azt mondta, hogy „nem szabad beengedni az öregembert magadba”.
Én Kispíben látok egy olyan tendenciát, hogy beengedte az öregembert.
HVG: Kérdezzük meg az érintettet. Beengedted az öregembert?
K. A.: Mindig is ott volt. Az alatt az x év alatt, amit eltöltöttünk együtt ezzel a borzasdival, én kicsit elteltem. Lovi egyszer úgy fogalmazott, hogy én alapvetően egy kispolgár vagyok. És az is igaz, hogy ahhoz, hogy én koncertet vagy bármit csináljak ebben a felállásban, ahhoz ki kell rázni magam. Én nem vagyok benne ebben az aktív zenei közegben. Ráadásul tökölős típus vagyok, nem tudom követni azt a gyors munkamódszert, ami Andrásnak a vérében, rutinjában van. Lehet, hogy ki kell rugdosni magamból azt az öregembert. Ezen el fogok gondolkodni.
HVG: Az előbb Lovi azt mondta, hogy színpadon egyre inkább élsz…
K. A.: Igen, de ha kimarad mondjuk egy fél év koncert nélkül, akkor úgy megyek fel, mintha bedobnának a mélyvízbe. Megint meg kell tanulnom a hangerőt. Egy buli ugyanis nem olyan, mint otthon, a számítógépnél zenélgetni. Meg kell tanulnom újra és újra a koncertek miliőjét. Hogy meg kell felelnem. Elég izgulós vagyok, van bennem mindig egy kis pánik, hogy széttrollkodom a zenéket. Nem is nagyon vállalom, ha vendégnek meghívnak, mert nem akarom tönkretenni más dolgait. És ha nem vagyok benne egy rutinban, akkor azt gondolom, hogy könnyen rontok.
L. A.: Egyáltalán nem biztos, hogy nem csinálunk valamit, és annak nem lesz az a neve, hogy Kispál és a Borz, de azért ragaszkodnék ahhoz, hogy ez csak akkor legyen, ha az tényleg zenekar lesz. Ez jelenleg működik, de nem nyomasztjuk magunkat, tényleg addig csináljuk így, amíg jólesik. Ahhoz, hogy a zenénkben benne legyenek azok az értékek, amit a Kispi tud, ahhoz ő is kell. Nemcsak mint kísérőgitáros, aki eljátssza, amit mondunk, hanem mint kreatív, a saját ötleteivel a dalokhoz hozzájáruló zenész.
