Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
November 8-án mutatja be a Péterfy Bori és a Love Band a nyolcadik nagylemezét, a Medúzát a budapesti Akvárium Klubban. A lemezbemutató előtt beszélgettünk Péterfy Borival arról, hogy mennyire volt ez terápiás album, hogy élte meg Tövisházi Ambrus távozását, és milyen volt együtt dolgozni Sisivel.
HVG: Miért éppen Medúza lett a lemez címe? Annie Lennox 1995-ös albuma inspirálta?
Péterfy Bori: Nem, én nem is tudtam, hogy neki volt egy ilyen lemeze. Egy kommentben olvastam. Többféle síkon jön be az életembe ez a Medúza-történet meg a karakter. Pár éve körbejárt Luciano Garbati argentin–olasz szobrásznak a fordított Medúza-szobra: a nő, Medúza áll, és a kezében van Perszeusz levágott feje. Nem bosszúnak mondanám, hanem inkább igazságszolgáltatásnak. Ez a mitológiai karakter kicsit most újra van értékelve abból a szempontból, hogy talán teljesen ártatlanul lett elátkozva és szörnyeteggé téve. Nagyon érdekes, mert ezt a szobrot a MeToo-mozgalom is felkapta, azt hiszem a Weinstein-pernél is kiállították a reprodukcióját. De mindenképpen gyönyörű szobor, és nagyon erős hatása van. Így jelentek meg róla cikkek, hogy „A szobor, amely gyógyítja a nőket”.
HVG: Önmagát tudja azonosítani a Medúza-szoborral?
P. B.: Igen, átvitt értelemben. Az életben sokszor belekeveredünk abba, hogy akiben bízunk vagy akit szeretünk, végül szép lassan megmérgez, és elveszi a személyiségedet. Tényleg a legrosszabbat hozza ki belőled.
HVG: Ezt el is mondja a lemezen.
P. B.: Igen, egy képzeletbeli telefonbeszélgetéssel indul az egyik szám, ami nyilván zanzásít százezer dolgot, amiről lehetne még beszélni ebben a témában. „Mit csinál velünk a hazugság, vagy ha rájövünk, hogy minden másképp volt, mint ahogy hittük?” Tövisházi Ambrussal – aki a fő szülőatyja minden lemezemnek: a zenét, az egész zenei világot ő teremti – nagyon inspiráltuk egymást ebben az alkotásban. A legtöbb szöveget én írtam a lemezre, de a többi szövegíró is, anélkül, hogy tudta volna, olyan szöveget küldött, amely tökéletesen illett az egységbe. A végén mi is néztünk Ambrussal, hogy „Úristen, ez hogy tud így összeállni?”.
HVG: Változott a munkadinamika kettőjük között, mióta Tövisházi Ambrus kivált a Love Bandből?
P. B.: Szerintem még jobb lett. Nagyon jót tett a zenekarnak is, neki is. Igazából soha nem volt egy színpadi ember, neki már nagyon terhes volt a koncertezés, az ismétlés. Még úgy is, hogy valójában egy koncert sem ismétlés. Mindig más a helyszín, más a közönség, és mi is mindennap mások vagyunk. Egy színésznél sem arról van szó, hogy minden este, százszor, kétszázszor eljátszod ugyanazt a szerepet, és ugyanaz történik. Mindig máshogy csinálod, hiszen minden reggel egy másik ember vagy bizonyos szempontból. A színpadi létezés mindig az adott pillanatról szól.
HVG: Az együttes hogyan élte meg, hogy Tövisházi Ambrus nem koncertezik velük többet?
P. B.: Ez nagyon nehéz kérdés. Mindenki nyilván nagyon szereti, sokra tartja Ambrus tehetségét, meg ő tényleg a szülőapja ennek a zenekarnak, a zenei életműnek. Ez a zenekar kettőnké, ha mondhatjuk ezt. Az, hogy ebből ő egy kicsit kihátrál, először sokkoló volt, viszont akkora nagy az életmű, és azt érzem, hogy annyi minden van még előttünk. Ilyenkor jön be a sorsszerűség. Tényleg pillanatok alatt találtunk egy tehetséges fiatal billentyűst, Hodován Milánt, aki azt gondolom, hogy szellemiségében teljesen be tudott állni Ambrus helyére. Ő is csinál filmzenéket (például a Zanox című filmét – a szerk.), iszonyatosan kreatív, nagyon tehetséges, nagyon fiatal. Sima volt az átmenet, de persze elképesztően sokat dolgozott a zenekar, nagyon sokat nélkülem is. Drapos Gergő, a basszusgitárosunk vette át a zenekarvezetői posztot, most már ő felel a hangszerelésért. Az, hogy az egész zökkenőmentesen továbbment, az ő elképesztő munkájának köszönhető.
HVG: Ha össze kellene hasonlítania, melyik színpadot szereti jobban: a koncertet vagy a színházat?
P. B.: Nem tudom összehasonlítani, annyira más a kettő, és nyilván úgy vagyok teljes ember, hogy mind a kettő megvan. Nem szeretnék választani, ha lehet, soha. De erre azt szoktam mondani, hogy a koncertezés lehet, hogy végesebb abból a szempontból, hogy nőként ezt meddig lehet önazonosan csinálni. Mert a színészetet remélhetőleg életem végéig.
HVG: A mostani lemezbemutató koncertet milyen érzésekkel várja?
P. B.: Nagyon várjuk. Nyilván egy ilyen lemezbemutatón nem játsszuk el az összes új számot egyből… De azért a lemez nagy részét igen, és persze a régi nagy kedvencek is helyet kapnak. Geszti Péterrel csináltam egy közös számot, aminek az Akváriumban lesz az ősbemutatója, vagyis a közönség még soha nem hallotta élőben, és Péter is ott lesz a koncerten.
HVG: Milyen volt vele együtt dolgozni? Ha jól tudom, most dolgoztak először közösen.
P. B.: Nagyon jó volt, szerintem nagyon egymásra találtunk. Én élveztem.
HVG: Ezt az egységet lehet is érezni a dalon is, a klipen is.
P. B.: Szerintem neki is nagyon üdítő és felszabadító volt, hogy egy olyan stílusú előadóval csinált közös számot, mint én. És nekem is izgalmasak ezek a kitekintések. Pont most mondta nekem valaki az utcán, hogy milyen más hangom van ebben a dalban, mennyivel líraibb.
HVG: Ahogy hallgattam a lemezt, olyan érzésem volt, mintha tudatos lenne az, hogy szinte egymásba folynak a dalok, mintha szimbiózisban lennének.
P. B.: Igen, a végére tényleg így lett, de eredetileg ez soha nem így indul. Van olyan szám rajta, amit nagyjából már egy éve megcsináltunk, van olyan, ami last minute épp hogy becsúszott: a Semmi jót című, aminek elég későn lett kész a zenéje, és végül Szabó Benedek írt rá szöveget, mert én nem egyszerűen nem bírtam. És akkor jött ráadásul még az utolsó hetekben Ambrusnak ez a zseniális ötlete… Mármint már régóta az ötlete, hogy beszéljek a lemezen, csak valahogy eddig nem találtunk erre fogást. Most nagyon nyüstölt, hogy de, higgyem el, hogy egyszerűen ez kell rá. Tényleg ebből is látszik milyen zseniális producer, és milyen fontos alkotótárs nekem. Mint egy jó rendező filmben vagy színházban: olyan dolgokat hoz ki a színészből, amit nem is hisz el magáról.
HVG: A könyve kapcsán beszélt a sebezhetőségéről. Tartott attól, hogy azzal, hogy most beszél is a lemezen, túlságosan sebezhetővé válik a hallgatónak előtt?
P. B.: Nem, egyáltalán nem. Ez egy sebezhető szakma. A lelkéből meg a testéből dolgozik mindenki, az van folyamatosan kirakva. A nézők meg a hallgatók kegyetlenek is tudnak lenni. Ezt el kell fogadni. Van nagyon sok olyan előadó, aki próbálja magát teljesen levédeni, és csak valamilyen karaktert vagy képet mutat, nem engedi be egyáltalán a közönséget a magánszférájába. Mivel színházi világból jövök, nekem ez egyáltalán nem is menne így. Azt gondolom, hogy az eddigi lemezek is eléggé magukért beszéltek, lehetett olvasni a sorok között. Én nagyon fontos életszakaszt zártam le. Ez végül is egy kétéves átalakulás, ami alatt elkészült a lemez is. Nagyon sok minden történt velem, és az utolsó szám, a szerelemről és a boldogságról szóló Mágia tényleg utat nyit a jövő felé.
HVG: Mennyire érezte létszükségletnek, hogy kiírja, kiénekelje magából az érzelmeit?
P. B.: Egy alkotó ember nem tud mást csinálni. Van már olyan lemezem, a Szédülés, amely egy magánéleti krach alatt készült. Színházi szerepekbe másképp kúszik be, de ott is nagyon tetten érhető, mindannyiunknál. A kollégáimon is látom. Mondjuk, nem is tudom róla, hogy valami van, de megnézem színházban, és látom rajta, hogy másképp, máshonnan játszik. Mi vagyunk a műalkotás, ahogy mi változunk, a produktum is változik.
HVG: Említette, hogy terápiás album lett. Van olyan pont, amikor már azt érzi, esetleg társadalomkritikába fordult át?
P. B.: Szerintem nem fordult át társadalomkritikába, az nagyon távol áll tőlem. Nyilván egy életérzést megragad a Sisivel közös duett… De ez egyáltalán nem így indult, eredetileg férfi duettpartnerben gondolkoztunk Ambrussal, mert azt akartuk, hogy megszólaljon a férfi oldal is. De aztán ahogy gondolkoztam, valahogy azt éreztem, hogy ebbe nem kell. Pont az érdekelt, hogy egy másik generáció, egy nálam majdnem egy generációval fiatalabb lány mit mond arra, ha elküldöm neki a számot. Hogy „figyelj, Bori, engem ez most nem érdekel, nem ebben vagyok”. Kiderült, hogy teljesen ebben van. Felszabadító volt neki, és nagyon boldog volt, hogy az ő részét elmondhatta benne.
HVG: A Sisivel közös munka melyik részét élvezte igazán?
P. B.: Már az szuper volt, amikor először meghallgattam, amit kitalált. De a legjobb az a nap volt, amikor stúdióztunk. nagyon jól éreztük magunkat így hárman, Ambrussal. Ő is úgy alkot, ahogy mi. A végén a kis „csujjogatót” abszolút ott találtuk ki: ő mondott egy sort, én befejeztem, nagyokat röhögtünk. Ő is lazán, kreatívan, izgalmasan és nyitottan áll ezekhez a dolgokhoz, szuper volt, hogy így összeforrottunk ott. És ez is közönségkedvenc lett az új albumról.
HVG: A Huncut menyecskékben van egy sor, ami úgy hangzik „A nő a tükörben pont nekem való”. Boldognak érzi magát?
P. B.: Szerintem a boldogság nem egy permanens állapot. Most épp nagyon jó passzban vagyok, de azt hiszem, hogy ezt kiérdemeltem már, mert tényleg lementem a legaljáig. Nem úsztam meg semmit ebből a gyászmunkából, ahonnan viszont már tényleg fel lehet jönni a fény felé. De nagyon törékeny dolog a boldogság, és annyi veszély leselkedik minden bokorból. Amennyi rajtam múlik, most azt megteszem, azért, hogy önmagam jobb verziójaként jöjjek ki ebből a múltbeli történetből, és hogy ezt meg is tudjam tartani. Most van rajtam egyébként tényleg egy jó értelemben vett nyugalom, ezt most tényleg élvezem.
