Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Mi köze lehet egy ókori keleti démonnak az 1970-es évek kultikus horrorfilmjéhez vagy a 2000-es évek legsikeresebb virtuális zenekarához? A Szépművészeti Múzeum hiánypótló Mezopotámia-kiállításáról ez is eszünkbe jutott, de bőven maradt bennünk hiányérzet.
Régi adósság törlesztését vállalta magára a Szépművészeti Múzeum új időszaki kiállításával. Az Istenek és démonok királysága – Mezopotámia Kr. e. 1000-500 című tárlat ugyanis elsőként mutatja be Magyarországon az emberi civilizáció bölcsőjeként ismert Folyóköz kultúráját – vagy legalábbis annak egy szeletét.
Az ókori Keletről sokaknak elsőre (esetleg kizárólag) Egyiptom szokott eszébe jutni. Mind a közoktatásban, mind a popkultúrában hatásosabban van jelen – igaz, az ókori egyiptomiak mindent meg is tettek annak érdekében, hogy haláluk után is emlékezzenek rájuk: túlvilághitüknek és halhatatlanság utáni vágyuknak köszönhetően mumifikált tetemeik a világ legtöbb nagy múzeumába eljutottak, és piramisaik is évezredek óta magasodnak a sivatagban.
Ezzel szemben épségben maradt zikkuratot (mezopotámiai toronytemplomot) alig találni – sokat közülük még az ókorban leromboltak, a megmaradtakat kikezdte a természetes erózió, vagy egyszerűen elhordták őket építőanyagnak. Azok a mezopotámiai műemlékek, amelyeknek sikerült kihúzniuk a modern korig, áldozatául estek előbb a kolonializmusnak, majd újabban a vallási fanatizmusnak – az elhurcolt műkincsek a British Museumban, a Louvre-ban vagy a berlini Pergamon Múzeumban kötöttek ki, az ottmaradtak pedig az Iszlám Állam barbárságának lettek kiszolgáltatva.
Az Istenek és démonok királysága az MTA – ELTE Lendület Asszír és Babilóni Istenvilág Kutatócsoport és a Francia Nemzeti Könyvtár közreműködésével valósult meg. A tárlat a magyar gyűjtemények anyagán túl több mint 150, neves európai múzeumokból – köztük a Louvre-ból, a bécsi Szépművészeti Múzeumból és a berlini Pergamon Múzeumból – származó kölcsönzött műtárgyon keresztül enged bepillantást az ókori Mezopotámia hitvilágába.
A csodás, lazúrkő színű kiállítótérbe a híres babiloni Istár-kapura emlékeztető építményen keresztül lehet belépni. Az időbeli (újasszír és újbabiloni korszak) és térbeli (termékeny félhold, a mai Közel-Kelet) tájékozódást segítő bevezetés után képbe hozzák a látogatót azokkal az ásatásokkal, amelyek során feltárták az ókor legendás városának, Babilonnak (a bibliai Bábelnek) a romjait. A kiállítás talán legértékesebb darabjai az innen származó, nagyon jó állapotban megőrzött oroszlános és sárkányos mázas tégla díszek, valamint az asszír királyok kalhui palotájának faláról való, természetfeletti lényeket ábrázoló, embernagyságú domborművek.
A méretes műemlékeket néhol egészen miniatűr alkotások váltják: lenyűgöző a parányi amulettek és ujjpercnél alig nagyobb pecséthengerek aprólékos kidolgozottsága, a rajtuk megjelenő istenalakok és ékírásos feliratok mitológiai történeteket elevenítenek meg. Ásványrajongók számára különösen érdekes lehet látni azokat a nyersanyagként szolgáló féldrágaköveket, amelyekből a bemutatott műtárgyak készültek.
A termeket járva azonban sokszor azt lehet érezni, hogy a kiállított anyag nem igazán tudja kitölteni a rendelkezésére álló tágas teret, és emiatt az foghíjasnak tűnik, továbbá mintha ugyanaz a néhány tárgytípus ismétlődne. Az első termekben még nagy gonddal elemezgetjük a pecséthengereket, de a 68. ilyen darab után nemcsak a fiatalok figyelme párolog el, de egy érdeklődő műkedvelőé és történelemrajongóé is.
A tárlat utolsó negyedében az ókori mezopotámiai civilizáció újkori képzőművészetre és jelenkori popkultúrára gyakorolt hatását lehet nyomon követni. A festészetben megjelenő Bábel tornya motívum évszázadokon át alkalmat adott a művészeknek Albrecht Dürertől Ország Liliig, hogy reflektáljanak saját koruk zűrzavaros helyzetére, az emberben örökké munkáló hübrisz felett érzett keserűségükre – vagy épp ellenkezőleg, az eget ostromló kíváncsiság és emberfeletti erőfeszítés jelképévé emeljék a babiloni zikkurat építésének bibliai történetét.
A záró egységben levetített filmrészletekből kiderül, hogy a 20. századi filmművészetben Babilon a dekadens, bűnös város szimbólumává vált (Türelmetlenség, 1916; Metropolis, 1927). A mezopotámiai démonvilág egyik képviselője, a groteszk arcú Pazuzu pedig sikeresen gyökeret vert a populáris kultúrában, alakja ott kísért képregényekben és metálzenekarokban, Az Ördögűzőben és A Simpson-családban, de még Gorillaz-videoklipekben is. Ez a szekció remek ötlet volt a kiállítás kurátoraitól – így (is) lehet közelebb hozni a vallástörténetet a fiatalabb korosztályokhoz. Azonban nem volt elég ahhoz, hogy ellensúlyozza a megelőző termek kihagyottnak tűnő lehetőségeit.
Nyilván a helyben rendelkezésre álló (és a múzeumközi kölcsönzésekkel beszerzett) kollekció mentén alakították ki a kiállítás koncepcióját, de lehet, hogy szerencsésebb lett volna átfogóbb, az ókori Mezopotámiáról általánosabb képet nyújtó tárlatban gondolkodni, ha már ez az első a maga nemében Magyarországon. De a meglévő keretek között maradva, vallás- és kultúrtörténeti fókusszal is lehetett volna érdekesebb eredményt kihozni a témából:
néhány kiemelt isten helyett egy széles körű panteon bemutatásával, a különböző kultuszok mindennapi életben való megjelenési formáival, a vallásos képzetek és a művészetek, korabeli tudományosság összefüggéseinek feltárásával, a szomszédos nagy civilizációkkal (Egyiptom, görögök) való kapcsolatok, kölcsönhatások vizsgálatával. Egy elkapott beszélgetésben az egyik látogató például azt kérdezte a társától, ő tudja-e, hogyan is fejtették meg az ékírást. Nem derült ki a kiállítás anyagából, noha ékírásos agyag- és kőtáblák között barangoltak az érdeklődők jó pár termen át.
A tárlat kihagyott egy pedagógiai-módszertani ziccert is: javarészt ugyanis egysíkú élményt kínál, szinte csak a vizuálisan befogadható ismeretátadásra épít,
az utolsó terem kivételével hiányoznak a látogatót érő hallható és tapintható ingerek. Sokkal élménydúsabb lenne, ha a kiállítótérben sétálva az ókori keleti hangszerek hangját hallgatva lehetne szemlélődni, ha agyagtábla-replikákat lehetne kézbe venni és végigtapintani, ha ki lehetne próbálni az ékírást vagy a pecséthenger-lenyomat készítését. Az élményalapú megközelítéstől nem szabadna idegenkednie egy 21. századi múzeumnak, már csak azért sem, mert azzal könnyebben megragadhatnák a fiatalok figyelmét (különösen akkor, ha a miénktől térben és időben is ennyire távoli világról van szó). Még az is lehet, hogy ha valódi felfedezéssel és átélt élménnyel távoznak a kiállításról, talán belőlük lesznek majd a jövő régészei.
Az Istenek és démonok királysága mindenképpen hiánypótló kezdeményezés, de összességében olyan benyomást kelt, mintha inkább a szakmának készült volna, és nem a nagyközönségnek. Így aztán elsősorban azoknak lehet ajánlani, akik már alapból hoznak egy erős érdeklődést a történelem és régészet, az ókori keleti civilizációk és a vallástörténet iránt, nem szenvednek figyelemzavarban, és nem bánják, ha ott helyben nem kapnak választ a témával kapcsolatban jogosan felmerülő kérdéseikre.
A kiállítás 2025. február 2-áig megtekinthető a Szépművészeti Múzeumban.
