Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Brutális eszközökkel operál A szer című filmszenzáció, amelyet csak „Demi Moore testhorrorjaként” emlegetnek, és tényleg olyan sokkoló, hogy megtekintése semmilyen korosztály számára nem ajánlott. Ha mégis beülünk rá, nem fogunk tudni szabadulni tőle.
Tele van A szer iszonyatosan gusztustalan, megdöbbentő, megbotránkoztató, visszataszítóan fülledt, betegesen morbid képekkel, mégis egy teljesen hétköznapi jelenet a legmegrázóbb és legemlékezetesebb benne. Ebben nem történik más, mint hogy egy ötvenéves nő sminkel a tükör előtt.
Egy ötvenéves nő, akinek szinte minden más ötvenévesénél közelebb áll a teste ahhoz, amit tökéletesnek szokás nevezni; akire minden más ötvenéves nő irigykedne, és aki rengeteget tett azért, hogy csak a sejtek, szövetek öregedésével járó folyamatok menjenek végbe a testében, más egészségtelen dolgokkal ne gyorsítsa vagy tegye erőteljesebbé a változást. Egy nő, akit a legtöbben gyönyörűnek tartanak, és irigyelnek a kinézete miatt. Ez a nő kapott egy durva visszajelzést a testére, egy olyan visszajelzést, amit nincs olyan szerencsés nő, aki soha ne kapna meg: azt, hogy ötvenévesen már nem „tökéletes” a kinézete, a fiatalok vonzóbbak nála.
Ez a nő áll a tükör előtt, és arra készül, hogy elmenjen egy randira egy kicsit elhanyagolt, a külalakjáért valószínűleg soha semmit nem tett, szintén ötvenéves férfival. És végül nem megy el. Mert először meglátja a tükörben a vadítóan szexi – és neki is vadítóan szexin álló – ruhája dekoltázsánál, hogy a mellei között ráncok vannak. Aztán meglátja, hogy az arcbőre sem annyira sima, mint szeretné. Elbizonytalanodik, hogy tehet-e magára olyan élénk sminket, mint a harmincévesek. A tükörben akkor éppen nem is látja, de tudja, hogy a bőre feszessége a rengeteg sport ellenére is engedett valamennyit a fenekén és az alhasán, és a melle alakja is megváltozott az utóbbi évtizedekben.
Ez a nő nézi magát a tükörben, és amikor a belső vívódásai ellenére nagy nehezen rábeszéli magát, hogy elszakadjon onnan, végül nem meri elfordítani a kilincs gombját, inkább újra visszaáll a tükör elé, és meggyőzi magát, hogy ilyen külsővel képtelenség lenne tetszenie bárkinek.
Egy újabb nővel hitették el, hogy ő nem egy gyönyörű ötvenéves, hanem egy leromlott állapotú húszéves.
Egy újabb nővel hitették el több milliárd másik után, hogy a ránc nem semleges, hanem negatív szó; egy újabb nőt győztek meg, hogy nem a saját kisugárzása, szépsége a fontos önmagában, hanem csakis a másokhoz viszonyított kinézete; hogy nem az a szép, akinek jól állnak a ráncok, és boldogan viseli a testét, hanem csak az, akinél nincs tökéletesebb. És ez az, amit szörnyű nézni: ahogyan valaki elhiszi, hogy a belőle sugárzó szépséget elnyomják az úgynevezett tökéletlenségek. Hány ilyen, kendőbe burkolózó, pedig kendő nélkül is vonzó ember feszengését érezni bármelyik strandon?
Valami ilyesmiről szól A szer, még akkor is, ha brutálisak és szélsőségesek az eszközei, és látszólag egy sci-fi-alapú horrorról van szó. A filmben (a valójában hatvanévesen gyönyörű) Demi Moore egy olyan egykori filmsztárt és szexszimbólumot játszik, Elisabeth Sparkle-t, aki ma már tévés tornaműsort vezet, míg az ötvenedik születésnapján ki nem rúgják, és le nem akarják cserélni egy húszéves bombázóra. Azonban a film címét adó szer a DNS-e módosítása révén létre tudja hozni „önmaga jobb verzióját”, így az injekciók révén egy hétig tökéletes testű fiatal nőként élhet, ha minden második héten „visszatér” a saját testébe. És ha ezt a szabályt minden körülmények között betartja – persze aki látott már életében egy filmet is, annak nyilvánvaló, hogy végül nem fogja betartani, és ennek súlyos következményei lesznek.
Az pedig nem véletlen, hogy A szerre mindenütt mint „Demi Moore testhorrorja” hivatkoznak: a szernek már a hétköznapi működését is meglehetősen gyomorforgató módon mutatja be a film, és akkor hol vannak még az igazán húzós jelenetek, húzós testrészleesések, húzós deformálódások, húzós foghúzások (kézzel), szörnyszülöttek, felvágott testek, rohadó testrészek, közelképben felvett gyilkosságok.
A szer iszonyatosan dühös film,
és a mondatban nemcsak a dühösön, de az iszonyaton is hangsúly van. Iszonyatosan dühös azokra, akik arra használják a nőket, hogy a férfiaknak legyen min legeltetniük a szemüket (Rose McGowan, a #metoo egyik első elindítója fogalmaz úgy Brave című önéletrajzi regényében, hogy Hollywoodban a producerek literben mérik a nőket: abban, hogy hány liter ondót lehet velük kifacsarni a meztelenhez minél közelebbi képeikre a nyálukat csorgató férfi nézőkből). Iszonyú dühös azokra, akik elérik, hogy egy ötvenéves nő ne merjen elmenni egy randira; azokra, akik a test külalakját tették meg a legfontosabb valutának azon a húspiacon, ahol élünk. Dühös azokra, akik hozzájárulnak, hogy a nők undorral nézzenek a saját testükre, dühös azokra, akik nem veszik észre, hogy beálltak a sorba, és saját – egyelőre – tökéletes testük révén kerülnek jó helyzetbe, és dühös mindenkire, aki szerint ez rendben van, aki ebből profitál.
Dühös arra a helyzetre, hogy a nő teste pőre kiállítási tárgy, a férfi pedig öltönyös kurátor.
És mivel Coralie Fargeat a filmrendező, van is eszköze arra, hogy ezt a dühöt beleordítsa a világba, belefordítsa a filmbeli Elisabeth öngyűlöletébe. (Nem is forgatott még talán senki az öngyűlöletről dühösebb jelenetet annál, mint ami a „tökéletes” és a „nem tökéletes” Elisabeth között zajlik a film vége felé.) És a bevett formákat elutasító, fantáziadús és bátor rendező úgy tudja megmutatni ezt a dühöt, hogy képtelenség legyen érintetlenül végignézni a filmet.
Fargeat nem finomkodik: noha nem szokás ennyire áttétek nélkül fogalmazni, ő például konkrétan Harvey-nak nevezi el a film „főgonoszát”, a mindenható producert, nyilván Harvey Weinstein után, hadd legyen egyértelmű: nem mintha-világról, hanem a miénkről szól a film. A forgatókönyvíró-rendező attól sem fél, hogy majd elfogultnak vagy férfigyűlölőnek bélyegzik a filmjét; vélhetően pontosan tudja, hogy aki majd találva érzi magát, úgyis bele tud kötni bármibe, így legalább megkönnyíti a dolgukat: ebben a filmben tényleg szinte minden férfi szereplő utolsó véglény, aki kocsányon lógó szemmel, gügyögő debilként bámulja a jó csajokat, és undorítóan bánik a nem tökéletes alakú vagy életkorú nőkkel. Dehát A szer nem szociológiai felmérés, semmi szükség nincs arra, hogy tökéletes statisztikai keresztmetszetét mutassa a világnak; ez a film azokról a férfiakról szól, akik így vagy hasonlóan viselkednek, meg még azokról, akiknek nincs bajuk az ilyen viselkedéssel, a többiek nézzék nyugodtan kívülállóként, úgy is jó.
Ugyanakkor épp ez a kendőzetlenség az, ami a film gyenge pontja is, mert sokszor átmegy közhelyességbe vagy szájbarágásba: az olyan jelenetek, mint amikor a gusztustalan producer gusztustalanul csámcsogva és gusztustalanul összemocskolva magát zabál egy étteremben a decens nővel szemben, nem komikus túlzásnak hatnak, hanem ezerszer látott, elhasznált ötletnek. Ráadásul Fargeat nagyon szeretné, hogy mindenki értse a filmjét, azok is, akik amúgy nem feltétlenül használják mondjuk a „szociális reprezentáció” vagy a „male gaze” kifejezéseket, így viszont sokszor átesik a ló túloldalára, és tök hülyének nézi a nézőit: a tételmondatokat kétszer-háromszor is megismétli, a stratégiai pillanatokban emlékként megjelennek a szereplők fejében a már látottak, újra felhangzanak a már hallottak, az ember már-már azt várja, hogy leálljon a film, megjelenjen a vásznon a rendező tanárnak öltözve, és megkérdezze tőlünk: „Ugye érted?!”.
És alighanem írni kell arról is, amiről pedig bár ne kéne írni, hiszen lehetne teljesen természetes is: hogy ebben a testképről szóló filmben Demi Moore valóban megmutatja és vállalja a testét, ami nem úgy gyönyörű, ahogy egy húszévesé az, hanem „csak” úgy, ahogy egy gyönyörű hatvanéves nőé az. Megmutatja a testét meztelenül, minden eltérésével együtt a negyven évvel korábbi alakjától, a pórusokig éles képeken. De hát épp erről szól a film, és épp ez adja a hitelességét, vagyis ez is: nem lehet úgy prédikálni egy jobb világról, ahol nem undorító a természetes – mert végső soron, akármilyen extrém eszközökkel is, de egy ilyen világért áll ki a film –, ha meg sem merik mutatni, milyen egy test a maga természetes állapotában.
Moore-nak persze nem ez az egyetlen erénye a filmben: ő is és a „jobb verzióját” játszó Margaret Qualley is nagyszerűek, még akkor is, ha Fargeat alapvetően karikatúrákat, sarkításokat, szinte pantomimba illően erős gesztusokat vár el mindenkitől (főleg a „főgonoszt” röhejes pojácává alakító Dennis Quaidtől). De Moore és Qualley ezek mellett az egyébként profi bohócszámok mellett is tökéletesen ki tudják fejezni, amit ki kell, és ami persze
elsősorban megint csak a düh.
De azért ott van emellett az arcukon a kétségbeesés, a tanácstalanság, a tehetetlenség is, Qualley-én pedig egy izgalmas fintor is, amely révén egyszerre tűnik naivának és magát naivának beállító, valójában nagyon is nyeregben lévő femme fatale-nak.
A szer legfontosabb tulajdonsága a szélsőségesség. Néha ugyan eszünkbe jut a kevésbé hízelgő szinonimája, a túlzás, de ha kicsit ülepszik az elsőre sokkoló élmény, mégis ez a szélsőségesség adja meg a film lelkét. Ha az embernek elege van valamiből, mondjuk a jó száz éve bebetonozott nyugati nőképből, tényleg nem érdemes finomkodni, azt megtették már ezren. Lehet ordítani, azt még aránylag kevesen csinálták. És lehet azt csinálni, amit Coralie Fargeat, amihez képest az ordítás csak cuki cicanyávogásnak tűnik: odacsapni az asztalra, hogy az ököl nyomán belső szervek hulljanak szerteszét. Ez se fog megváltoztatni semmit, amit meg kéne, de hátha a sokk legalább elindít valamit.
Ez a film maga a szer: be kéne fecskendezni a világ érrendszerébe, hogy létrehozza annak jobb verzióját.
