Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Úgy tűnik, Nick Cave életfilozófiája a „mindent vagy semmit”: a zenész általában egyáltalán nem ad interjút, ha viszont igen, akkor az több tucat órán át tart, és olyan részletesen beszél benne élete legnagyobb tragédiájáról, ahogy a legjobb barátunk se nyílna meg előttünk. Elolvastuk a Hit, remény és vérontás című „Nick Cave-életrajzot”.
Ülni az asztalnál, és hallgatni a rádiót. Ennél hétköznapibb, banálisabb, sőt: unalmasabb szituáció alig van az ember életében, gondolnánk. Kivéve, ha ez az utolsó pillanat egy életben, ami a következő másodperctől fogva soha nem lesz már ugyanolyan többé; az utolsó pillanat, ameddig az ember képes visszanézni, mert hogy mi volt előtte, azt többé már felidézni sem lehet, és értelme sincs, mert az már egy másik élet. Az már valaki mással történt, egy másik emberrel.
Ez volt az a pillanat – ülni az asztalnál, és hallgatni a rádiót –, ami még Nick Cave egyik dalszövegébe is bekerült, mert ez volt az a pillanat, ami után ő és felesége megtudták, hogy egyik fiuk lezuhant egy szikláról és szörnyethalt. Ennek a pillanatnak a felidézése az, amikor az ember először érzi úgy, hogy valami rendkívülit olvas, nem egyszerűen egy interjúkötetet egy híres rockzenésszel. Mert Nick Cave és Seán O’Hagan interjúkötete, a Hit, remény és vérontás sokkal több annál. Olyan, mint Nick Cave dalai az elmúlt évekből: egyáltalán nem érdekli, hogy hogyan szokás dalokat írni, milyenek a megszokott formák vagy mit várnak el a majdani hallgatók. Illetve ez nem teljesen igaz: Nick Cave rajongói valószínűleg sokkal inkább egy ilyen rendkívüli kötetet vártak a zenészről – ha már a riportoktól való ódzkodás ellenére hajlandó volt adni egy pár tucat órás interjút –, mintsem egy hagyományos életrajzot.
Persze a Hit, remény és vérontásban van életrajz is, van szó Cave gyerekkoráról Ausztráliában, van szó a Warren Ellisszel való több évtizedes barátságáról, van szó szerelméről feleségével, Susie-val vagy korábbi partnerével, Anita Lane-nel, van némi szó a családjáról. De ezek még a kanyarban sincsenek, ha az a kérdés, mitől emlékezetes ez a könyv.
A válasz röviden összefoglalva: attól, hogy egy hihetetlenül különlegesen gondolkodó, állandóan az élet legfontosabb kérdésein tépelődő ember meglátásait olvashatjuk épp a nevezett témáról, az élet legfontosabb kérdéseiről. A gyászról, a veszteségről, a gyász utáni újjáépülés lehetőségéről, arról, hogy jók-e az emberek vagy sem, és arról, hogy mi a hit, és miért nem csak az, amit a legtöbben annak neveznének. És a „hihetetlenül különlegesen gondolkodó” ezesetben nem egyszerűen annyit jelent, hogy érdekesek a gondolatok. Hanem azt, hogy olyanok, amiket jó eséllyel nem hallottunk még mástól, pedig rettentően inspirálóak.
Na és persze ne legyünk álszentek: az is rendkívüli ebben a könyvben, hogy mennyire nyíltan, őszintén és mélyen beszél Cave fiának haláláról, erről a tabutémáról, amire normális esetben rákérdezni se nagyon mernénk, ha egy ismerősünkkel történne. Cave ehhez képest úgy beenged a gyászába, ahogyan a legjobb barátaink sem, sőt, ahogyan sokszor még a szerelmünk vagy – hasonló esetben – szülőtársunk sem engedne be egy ilyen tragédia után, annyira nehezen megfogalmazható, intim és fájdalmas témáról van szó. És akkor itt a Hit, remény és vérontás, és olyasmiket olvashatunk benne minderről, amik nemcsak hitelességük, őszinteségük miatt megrázóak, de sokszor saját életünkre is vonatkoztathatjuk még akkor is, ha nem ért még csak megközelítőleg sem hasonló veszteség. Nehéz nem használni a „filozofikus” szót, mert az riasztóan hat, és a konnotációja nem is stimmel itt: épp azért olyan lebilincselő olvasmány ez a könyv, mert nem „filozofálással” van tele, hanem közvetlen, laza beszélgetésről – a világ legmélyebb filozófiai kérdéseiről.
Sokrétegű könyv a Hit, remény és vérontás. Ott vannak benne a fentiek: egy, az életről érezhetően sokat tudó ember véleménye a világról, ami bárki számára érdekes és magával ragadó lehet. De ott van benne persze a Nick Cave nevű, öt évtizede aktív zenész, a Nick Cave & The Bad Seeds frontembere is, aki rengeteget beszél egyrészt a saját dalairól, lemezeiről a szó zeneiújságírós értelmében is – milyen volt a lemezfelvétel, milyen módszerrel dolgoztak a stúdióban, hogyan írta a dalszövegeket, milyen volt a turné vagy a Covid miatt elmaradó turné és így tovább –, másrészt a művészetről általában, hogy miért nem számít, mit vár el a közönség, mit adhat a zene az alkotónak és a hallgatónak és így tovább.
Ugyanakkor ezek a részek is épp olyan meghökkentőek, gondolatébresztőek és néhol lenyűgözőek, mint Cave gyászról vagy vallásról alkotott véleménye, ráadásul nem is csak a szó elméleti értelmében. Hidegrázós rész például, ahol arról beszél, hogyan lehetséges, hogy a fia halála előtt írta meg azt a dalt, ami végül Arthur halála után jelent meg, és aminek az az első sora, hogy „Lehullottál az égből, és az Adur folyó közelében csapódtál a földbe”; hogyan jósolhatja meg egy dal – megjósolhatja-e, van-e olyan tartomány, ahonnan egy ilyen mondat előjöhet –, ami még nem történt meg, de meg fog történni.
A kötet egyetlen hibája, hogy a ki tudja, hány órányi beszélgetést lejegyző újságíró, az Observer és a Guardian munkatársa, Seán O’Hagan néhol túlzottan is az előtérbe tolakszik. Tény és való, hogy nélküle aligha olvashattuk volna Nick Cave több mint háromszáz oldalnyi, tényleg értékes gondolatát az életről, a világmindenségről meg mindenről (noha a rajongók hol elkeseredett, hol filozofikus leveleire írt válaszokat közreadó The Red Hand Files írásai – amelyekről szintén sok szó esik a kötetben – akkor is ott lennének), hiszen Cave nem szeret interjút adni és nem is ad akárkinek. És persze nehéz lehet megállni ennek a nagy eredménynek a felemlegetését, olvasóként mégis ez tűnne üdvösebbnek, szemben azzal, mint például hogy O’Hagan benne hagyta a szövegben, amikor Cave azt mondja neki, hogy jó vele beszélgetni, vagy virtuálisan megveregeti a saját vállát azzal, hogy a kötetben hagyja, bizony Cave az ő egyik ötlete alapján nyert ihletet egy dalhoz.
Ez egy zenészinterjú-kötet, mégis ez lenne az utolsó szó, ami eszünkbe jutna róla. Legfeljebb csak azért, mert Cave nagyon sokat beszél benne – eleinte – a Ghosteen, majd – amikor a beszélgetések közt annyi idő telik el, hogy már elkezdi írni az új lemezt – a Carnage című lemezeiről, az egyes dalok születéséről, szövegeinek jelentéséről. Kizárólag ezek azok a részek, amelyekhez nem árt Nick Cave-rajongónak lenni, de még ezekre se lehet mondani, hogy azoknak, akiknek semmi közük Cave-hez, lapozzák át nyugodtan, mert nemigen találni olyan témát ebben a könyvben, amiről ne lenne néhány elgondolkodtató, a kötet után is velünk maradó gondolata. (Például Kisa Gotami és a mustármag buddhista tanmeséje az egyik dal kapcsán; érdemes rákeresni, ha az ember szereti a libabőrt és a hidegrázást.)
Csak az a baj, hogy akiknek semmi közük Nick Cave-hez, aligha fogják a kezükbe venni ezt a könyvet. Pedig nagyon jól járnának vele.
Nick Cave – Sean O’Hagan: Hit, remény és vérontás. Helikon Kiadó, 2024, 344 oldal, 4999 Ft. Fordította: Németh Róbert (a hvg.hu munkatársa)
A Nick Cave & The Bad Seeds október 13-án mutatja be Budapesten a Wild God című lemezt a Budapest Arénában.
