Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ricky Martin budapesti koncertjén hatalmas tömeg gyűlt össze, de a legkitartóbbak mégiscsak azok voltak, akik az ő dalain nőttek fel. Bár még csak 52 éves, ez azért egy nosztalgiakoncert volt, ami a célt teljesítette: másfél órára elfelejtettük minden gondunkat. Koncertbeszámoló.
Hat évvel ezelőtt járt nálunk utoljára Ricky Martin, a Puerto Ricó-i származású világsztár 2018-ban a Papp László Sportarénát töltötte meg, most pedig a Hősök terére varázsolt fiestát, a Szerencsejáték Zrt. által szervezett Szuperkoncert sztárfellépője volt. Arról, milyen bátor lépés volt a lottócégtől éppen Ricky Martint felkérni, már írtunk az alábbi cikkben.
A szervezők a fellépőlista összeállításánál nem csak azokra gondoltak, akik még emlékeznek Ricky Martin nagy időszakára: a koncertet Metzker Viki nyitotta, majd jött T. Danny, aki a fiatalabbak egyik nagy kedvence, és végül Regán Lili, ő úgy bő egy órával Ricky Martin előtt. Martin koncertje negyed kilencre volt kiírva, ennek megfelelően este nyolc előtt tíz perccel alig lehetett lépni a tömegtől.
Miután megérkeztem, átverekedtem magam az embereken egy olyan pontig, ahonnan elég jól láttam a kivetítőket, a színpadot még pipiskedve sem igen sikerült. Tőlem nem messze egy ránézésére 18-20 évesekből álló csapat, akik hangosan poénkodtak azon, hogy jó, ha négy dalát ismerik az est fénypontjának. Elvétve láttam gyerekeket is a tömegben, akiknek valószínűleg ez volt az első koncertélményük, és ránézésre jól érezték magukat. Volt, aki csak a zenét hallgatta, más az anyukájával táncolt.
Jót mosolyogtam, mert kicsit nekem is át kellett ismételnem Ricky Martin életművét, pedig gyakorlatilag a dalain nőttem fel. Ahogy színpadra lépett, és még be is mutatkozott a közönségnek, átfutott az agyamon, hogy van már olyan fiatal generáció is, amelyiknek nem meghatározó élménye, hogy Ricky Martin-dalok szólnak a rádióban, és nem nyúl automatikusan, hogy feltekerje a hangerőt.
Az eredeti kiíráshoz képest pár perc késéssel kezdő sztár igazából a második számmal, a Maríával indította be a bulit, onnantól viszont megállás nélkül tombolt a közönség, és bár sokan csak több száz méterre a színpadtól, egy kivetítőn látták Martint, az nekik is lejött, mennyire belead mindent a táncba és mekkora átéléssel énekli a dalokat, az arcán az állandó mosoly azt sugallta, hogy nagyon élvezi, amit csinál.
Remek volt a fúvós szóló betét a koncert elején, vagy éppen a – ugyan nem mértem stopperrel – legalább kétperces gitárszóló a Vuelve című dala végén. Profi fényshow-t kreáltak a koncert köré, és nem hiányozhatott a lángcsóva sem, ahogy a koncertet lezáró tűzijáték sem maradhatott ki a látványelemekből.
Lassú dalból csak kettő hangzott el a koncerten. A Vuelve előtt arról beszélt, mennyire fontos az összetartás és az egység olyan súlyos katasztrófák idején, mint amilyen az idei árvíz is. (A koncert a meghirdetésekor még a hátrányos helyzetű családokért való összefogást hirdette, de az időközben érkező árvíz ezt láthatóan felülírta, hogy már az árvízi védekezésért való összefogást hirdette a szervező.) Alighogy ezt elmondta, már bele is csapott a következő latinos slágerbe, mintha tényleg azt akarná, egy kicsit hagyjunk magunk mögött minden nyomasztó gondolatot és csak élvezzük az életünket. Vagy éppen próbáljunk meg legalább gondolatban elugrani Puerto Ricóba, ahol a pálmafák alatt szürcsöljük a koktélunkat. Még a közönség két oldalát meg megversenyeztette, hogy kiderüljön, melyik oldal tud hangosabban üvölteni.
Megvolt a Nobody Wants to be Lonely is, az eredetileg Christina Aguilerával előadott duettet most úgy tudták megvalósítani, hogy Christina a kivetítőről köszönt vissza felvételről, míg Ricky élőben énekelt. Pontosan úgy, ahogy a 2018-as Las Vegas-i koncerteken is történt. A Szuperkoncert setlistjében ugyanúgy helyet kaptak a kevésbé ismert dalok – mint például a 2015-ös La Mordidita – és az olyan nagy közönségkedvencek, mint a 2000-ben megjelent She Bangs.
Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a koncert elején még mellettem táncoló tizenéves társaság nagy része feladta. Noha Ricky egy nappal sem néz ki többnek harmincnál… na jó, harmincötnél, mára már lehet, hogy nem állja meg a helyét az a mondás, amit én is csak hallottam valahol, amikor én voltam tizenéves: „Ha Ricky Martin a villanyszámlát énekelné el, akkor is oda meg vissza lenne érte a nők többsége.” Hiszen akik önfeledten élvezték a koncertet, végig táncolták és énekelték, inkább tartoztak a 30–45 év közötti korosztályba, mint a 30 alattiakhoz.
A legnagyobbat a koncert végét jelentő 2016-os Vente Pa’ Ca szólt, amikor több tízezer ember egyszerre énekelte a dalszöveget. Még ha nem is volt annyira „hihetetlen érzés”, a dal alatt éreztem először valamilyen egységet, talán éppen azt, amiről Ricky Martin a Vuelve után beszélt.
Aki pedig szedelőzködni kezdett a Vente Pa’ Ca után, az rosszul tette, mert az igazán nagy durranás az igazán nagy slágerekkel csak ezután következett. Némi „Ricky” skandálása után Ricky Martin visszatért a színpadra, hogy előadja a legsikeresebb dalait, így nem maradt a közönség Livin’ la Vida Loca és La Copa de la Vida (vagy ha úgy ismerősebb: a ’98-as futball-világbajnokság hivatalos dala) nélkül sem.
Ahogy ezeket a sorokat írom, arra kell rájönnöm, hogy ez azért egyúttal valamiféle nosztalgiakoncert is volt. Igazán azok „élték”, akik éltek már akkor, amikor Ricky Martin itthon is ismert előadó lett, és kapcsolódik hozzá akármilyen emlékük is. Azt pedig teljesen mindegy, hogy bulizva, énekelve, vagy csak egyhelyben állva élik át újra.
