Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hatodik alkalommal járt Magyarországon – ötödször Budapesten – a mali Tinariwen. Megnéztük a bátran világsztárnak nevezhető nyugat-afrikai zenekart.
Az ügymenetnek kétségtelenül van humorérzéke. A Tinariwen, melynek stílusát sivatagi bluesnak nevezik, éppen azon a napon érkezett Budapestre, amikor elmúlt a teljes nyáron át tartó hőség és szárazság, a hőmérséklet pedig olyan tizenöt fokot zuhant, és egész nap esett az eső. Mondom, tudjuk értékelni az iróniát és a humort.
A mali zenekar 2005-ben lépett fel első alkalommal Magyarországon, a Sziget Fesztivál Világzenei Nagyszínpadán játszottak, aztán két évvel később ismét az Hajógyárira jöttek, 2008-ban a Müpában léptek fel, majd 2011-ben a Zöld Pardonban adtak koncertet. Legutóbb 2017-ben jártak nálunk, és az Ozora Fesztiválon álltak színpadra.
A Tinariwen már a második magyarországi koncertje idején is befutott együttesnek számított, az az album, amellyel világszerte megismerték a tuareg zenészeket, az Aman Iman (a cím magyarul annyit tesz: A víz az élet) 2007-es. Én magam is ezt a lemezüket hallottam először. Sosem felejtem el, milyen döbbenetes hatással volt rám az az éjszakai zenehallgatás, amikor először, nem is tudom, mi a pontos és jó kifejezés ide, mondjuk legyen ez: elsodort és magával ragadott a Tinariwen zenéje.
Talán közhelyesen hangzik, de igaz: a Tinariwen esetében az első a kollektíva, a törzs, a közösen megszülető zene. Nem is attól, mert tradicionális viseletben állnak színpadra, hanem mert az, ahogy működnek nem feltétlenül emlékeztet a nyugati zenekarok metódusára.
Hétfő este az Akváriumban is láthattuk: mindenki csinál mindent, gitározik, énekel, vokálozik, ha kell hátrébb lép, aztán egy következő dalban előre jön énekelni. Nincs kifejezetten frontember, bár kétségtelen, hogy a fókusz a két alapítón van, Alhassane Ag Touhamin és Abdallah Ag Alhousseynin. Előbbi főleg énekel és táncol a koncerten, aztán a ráadás első dalában feljön gitározni a színpad közepére, és lenyom egy olyan sivatagi bluest, hogy leesik az ember álla. (A harmadik élő alapító, Ibrahim Ag Alhabib gitáros-énekes, aki egyébként a zenekar arca a mai napig, ez alkalommal sajnos nem jött el társaival Budapestre.) Összesen egyébként hatan állnak a színpadon, a két alapítón felül egy ütőhangszeres (Said Ag Ayad), egy basszusgitáros (Cheick Ag Tiglia), egy ritmusgitáros (Sanou Ag Ahmed), és egy gitáros-énekes (Iyad Moussa Abderrahmane, aki már korábban is helyettesítette Ibrahim Ag Alhabibot).
Azt, hogy esetükben nem egy zenekar-zenekarról beszélünk, az 1979-ben alakult együttes meglehetősen sajátos genezise is mutatja. A formáció egy sivatagi katonai bázison született, tagjai berber fegyveresek voltak. Eleinte esküvőkön és mulatságokon zenéltek, a zenekarnak nem is volt neve, a közönség aggatta rá, hogy Kel Tinariwen, ami a nomád törzsek által beszélt tamasek nyelven annyit tesz, sivatagi emberek. A Tinariwen világában a sivatag, a sivatagi lét nem illusztratív elem vagy pr-tapéta, sokkal inkább a zenéjét, hangzását, narrációját, vízióját alapvetően meghatározó keret.
Aztán igazi underground sztori következett: a nyolcvanas években másolt kazettákon terjedt a zenéjük (ahogy éppen akkor a budapesti underground zenekarok dalai is), a kilencvenesekben már hivatalos koncerteket is adtak Bamakóban, Mali fővárosában. A világ, pontosabban a francia zeneipar a kétezres évek elején figyelt fel a Tinariwenre, nemzetközi áttörését végül az előbb említett Aman Iman hozta el. A zenekar 2016-ban, a mali politikai helyzet miatt Amerikában, a Mojave-sivatagban dolgozott, azóta készített már lemezt Marokkóban és Mauritániában is. Legutóbbi albumát, a 2023-as Amatssout egy dél-algériai oázisban rögzítette.
Szálem álejkum, azaz béke veletek, így köszöntötték a teltházas Akvárium Nagyhall közönségét. Puhább dalokkal indult a koncert, aztán szépen épülgetett, lassan lüktettünk, tevegeltünk a transz felé. Közben izgalmas volt figyelni, milyen viszonyban van a tuareg tradíció, a sokat emlegetett mali vagy sivatagi blues az elektromos gitáros zenével. Leginkább oda-vissza ez a kapcsolat. A Tinariwent egyfelől nyugati folk, blues és blues-rock zenészek inspirálták: Jimi Hendrix, Carlos Santana, Eric Clapton és Bob Dylan többek közt, ám a hagyományokra épülő nyugat-afrikai zenéjük közben arról is mesél, honnan jön a később Amerikában szárba szökkent blues, és miből lett a későbbi soul és a funk. Az afrikai zene elment – elvitték – Amerikába, aztán elektromos gitárokon visszahajózott a fekete kontinensre. Szép kis kör.
Nem véletlen, hogy a Tinariwen különös zenéjének a hatása túl is nyúlik a world music értelmezési tartományán: az elmúlt években sikk volt velük zenélni. Olyan neves rockerek ragadtak hangszert a zenekar albumain, mint a Red Hot Chili Peppers volt gitárosa, Josh Klinghoffer, a néhai Mark Lanegan, Nick Cave alkotótársa, Warren Ellis, Kurt Vile, Nels Cline a Wilcóból vagy a TV On The Radio tagjai. Ilyen értelemben az sem meglepő, hogy Budapesten képesek megtölteni egy ilyen méretű koncerttermet.
És nem csak megtöltötték a termet, hanem meg is táncoltatták a közönséget. A zenekar teljes életművét átívelő műsor nagy része egyenesen transzba ejtette a budapesti nézőket. A Tinariwen szuperképessége, hogy klasszikus dobfelszerelés és dübörgő hangerő nélkül is képes ellenállhatatlan dinamikát produkálni. Jó, persze nem csak a zenei dinamikáról, a hangszerelésről és a hangszeres ügyességről van szó, sőt főleg nem arról, hanem valamiről, ami mélyen gyökerezik a hagyományban, és ami egyébként képes magával ragadni egy közép-európai hallgatót is.
Persze azért érdemes a Tinariwen hétfő este Budapesten is megcsodálható zenei teljesítménye körül matatni még egy keveset: az a fajta gitárjáték, amire bár hatott a nyugati zene, ám ahhoz képest egészen más logika alapján működik, például egészen fantasztikus. Nem véletlen, hogy a világ az 1994-es Talking Timbuktu (Ali Farka Toure és Ry Cooder közös lemeze) óta nem képes levenni a fülét Nyugat-Afrikáról.
A Tinariwen akváriumos koncertje aztán végül egy őrületes afro-funk bacchanáliába torkollott, olyanba, amit talán még a Red Hot Chili Peppers is megirigyelt volna. Volna? Talán az sem véletlen, hogy a mali zenekarral már Flea, a Los Angeles-i sztárkvartett nikkelbolhája is színpadra lépett. „Azt hittem, misztikusabb lesz” – jegyezte meg egy kedves ismerősöm, aki eddig csak lemezen hallotta a Tinariwent. Hát nem, ez most egy faltól falig magával ragadó, táncba hívó sivatagi show volt.
