Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Az erőmű fénykorában 900-an voltak állományban, itt alkalmaztak először női transzformátorszerelőt, a három hűtőtornya pedig még csokipapírra is felkerült. Hiába fontos ipari örökség, már évtizedek óta nem nagyon tudnak vele mit kezdeni. Megmutatjuk, milyennek láttuk, amikor augusztus végén ott jártunk.
Tiéd a gyár, magadnak építed
– ezzel a szlogennel próbáltak annak idején kedvet csinálni az inotai hőerőműben robotoló embereknek a munkához. Ám minden elmúlik egyszer: hiába volt építésekor, az ’50-es években az ország büszkesége, a gigantikus ipartelep mára egyre inkább az enyészeté. Több mint húsz éve bezárták, bizonyos részeit elbontották, bizonyos részeit pedig mintha csak a szentlélek tartaná egyben.
Tavaly az INOTA fesztivál csillantott meg némi reményt az újrahasznosítására, és úgy tűnik, sikeresen: a rendezvényt idén is megtartották, mi pedig ennek ürügyén bejárhattuk néhány jobb állapotú egységét.
Az erőmű a Baglyas-hegy előtti nagyréten épült fel. „1949-ben határoztak arról, hogy itt kell megépíteni az első ötéves terv fellegvárát. Innen nem messze bányászták a várpalotai lignitet, amit csilleszállító szalagon hoztak be az erőmű területére. Az erőmű elégette, gőzt termelt, turbinakapcsolattal áramot állított elő, amitől sokat vártak a gazdaságban. Innen fél kilométerre épült fel a nagy áramfogyasztó alumíniumkombinát, ami ontotta a »magyar ezüstöt« nemcsak itthon, de a baráti szocialista országoknak is” – magyarázta Raffai Csilla, a Túrajó sétavezetője.
Nem meglepő, hogy a korabeli propagandisztikus híradások hatalmas és hősies diadalmenetként tálalták mindezt, de ideológia ide vagy oda, Inota mégiscsak az ország második világháború után épült legelső villamos erőműve volt. Az Építők Lapjának tudósítása szerint egyenesen nemzetközi munkaverseny alakult ki a helyszínen, értve ezalatt, hogy „csehszlovák és magyar dolgozók léptek versenyre egymással, átadták tapasztalataikat, miközben gyarapították tudásukat, szakismereteiket a Szovjetunió útmutatásával.”
Az 1951-es átadást Sztálin születésnapjára, december 21-re időzítették, és szinte szó szerint mindenkit hadrendbe állítottak:
a csehszlovákok és magyarok mellett dolgozott itt több ezer rab, köztük „köztörvényes bűnözők, internált, politikailag megbízhatatlan személyek és a beszolgáltatást nem teljesítő kulákok”
– írta a Veszprémi Napló. A bámulatos összmunka eredményeként Rákosi Mátyás már hetekkel a céldátum előtt, november 7-én átvághatta a szalagot. Legalábbis az első gépegység próbaüzeme ekkor indult meg, és végül a nevét is innen kapta az erőmű.
Az átadáskor beszédet mondó Czottner Sándor bánya- és energiaügyi miniszter ennél meggyőzőbben nem is buzdíthatta volna a dolgozókat:
Minden beépített tégla, minden megindított gép kemény csapás az imperialista agresszorokra, segítség a hős koreai népnek, és előrelendítő erő a szocialista Magyarország felépítéséhez.
A tervezést az IPARTERV építészeire, mérnökeire bízták. Ahogy a Népszava akkor megjósolta, az erőmű „mint az új építkezési technológia, az előregyártott elemek szinte példátlan méretű alkalmazása kerül be a magyar építészet történetébe”.
És mit láthatott az, aki akkoriban a munkától zajos nagyrét közelében járt? „A Kossuth-díjas Mátrai Gyula mérnök módszerével 60-70 tonnás, 30-40 méter hosszú előregyártott vasbeton elemekből állítják össze a kazán- és gépház, az erőmű legnagyobb építkezése betonvázát. 42 méter magas, úgynevezett »bikák« emelik drótkötéllel a magasba az oszlopóriásokat. Mintha nem is építenék, hanem valamilyen óriási méretű Merklin-játékból – a gyermekek szoktak ilyennel játszani – állítanák össze az épületet. A tetőt meg három centiméter vastagságú, ugyancsak előregyártott vékony vasbetonlemezekkel fedik be. Az ember szinte fél, hogy minden lépésnél beszakad, pedig mázsás súlyokat raknak rá.”
Az innen jövő áramot az ötéves terv keretében egyre-másra épülő dunántúli gyárak és a villamosítani tervezett falvak használták főként, ám egy része eljutott a budapesti üzemekbe, háztartásokba is. A Szerencsi csokigyár pedig remek marketingérzékkel (vagy csak a direktívát követve?) hamar előállt a 80 filléres, nugátszerű Inota-szelettel, amelynek a címkéjén füstölgő kémények és a jellegzetes hűtőtornyok hirdették a szocialista ipar remekművét.
Az erőmű munkásainak külön lakótelep épült a környéken, az úgynevezett készenléti lakótelep. A komplexumban rengeteg nő dolgozott, és nem csak az irodán: voltak olyan brigádok, amelyek többségükben nőkből álltak, sőt itt alkalmaztak először női transzformátorszerelőt.
A bejárathoz közel, kétoldalt egy munkás és egy munkásnő szobra fogadta hajdan a belépőket, ám ezekből ma már csak a talapzat van meg, Kerényi Jenő A megbeszélés című kompozíciója viszont még megcsodálható teljes valójában. (Kerényi-alkotás volt egyébként a budapesti Osztyapenkó-szobor is.) A szoborcsoport mögötti főépületben irodák kaptak helyet, így a vezérigazgatóé is. Egy közelebbi tömbben volt a központi anyag- és eszközraktár, ahol kényszerből az ’50-es évek elején Hamvas Béla is dolgozott, inotai éveiről a Levelek és a Szarepta című műveiben írt.
Habár a lignitnek alacsony a fűtőértéke, a közeli lelőhely miatt mégis erre kalibrálták az egész erőművet. Ahhoz, hogy elégjen, szén is kellett: mindennap 4500 tonnát szállítottak ide belföldről és a baráti országokból, egyenesen a kazánházba. Később – jóval az átadás után – szűrőberendezéseket is építettek, hogy a szálló pernyétől és egyéb szennyező, sőt mérgező anyagoktól védjék valamelyest a dolgozókat.
A gigantikus tárolók egyenként 600 tonna szén tárolására voltak alkalmasak. A kazánból közel 500 fokos gőz érkezett a turbinákhoz, ami azt jelentette, hogy az itt dolgozóknak pokolian forró hőmérsékletben kellett aszalódniuk nap mint nap. Ennek ellenére volt, aki innen ment nyugdíjba, pedig brutális lehetett a por- és a zajszennyezés is. Mára mindennek csak az emléke maradt meg, és egy egészen posztapokaliptikusnak ható helyszín, amiért odavannak a filmesek – itt, a kazánház impozáns csarnokában forgatták például a Szárnyas fejvadász második részét is.
Az óriási belmagassággal és üvegfelületekkel rendelkező turbinacsarnok statikailag is látványosan jobb állapotban van most, mint a kazánház. Bár ma már ezekből egy sem látható, eredetileg hat turbina volt itt összesen, egyenként húsz megawatt teljesítménnyel, ami a mai viszonyokhoz képest persze nem sok, főleg, ha hozzávesszük, hogy ehhez mekkora hely és mennyi ember munkája kellett – jegyezte meg Raffai Csilla.
A ’60-as évek végén beruháztak még két, Sztálinról elnevezett külső turbinára, amelyeket már nem szénnel, hanem gázolajjal fűtöttek, az olajválság idején azonban leállították mindkettőt. Volt olyan terv is, hogy a hat turbinát egy nagyra cserélik, amelynek 150 megawatt lett volna a teljesítménye, de végül ez sem valósult meg – csak annyi, hogy az eredeti turbinák eltűntek. A három, több mint 60 méteres, hiperboloid formájú vasbeton hűtőtorony Heller-Forgó rendszerű, magyar világszabadalom. Heller László és Forgó László mérnökök elnyerték érte az 1958-as Brüsszeli Világkiállítás nagydíját.
Kultúrházat nemcsak az erőmű, hanem a kohó is épített, szimbolizálva azt a sajátos vetélkedést és presztízsharcot, ami a két vállalat között folyt. Az erőműét Szabó István tervezte, és ahogy a Jelenkor kritikusa bosszankodott rajta 1965-ben: „kívül van ugyan a gyáron, de még mindig sajnálatos módon annak közvetlen szomszédságában, s a ma emberének fogalma szerint nagyon is messze a lakónegyedtől. (…) A kultúrház külsőleg a gyárral olvad egybe, színben, felfogásban egyaránt, semmi esetre sem önmaga előnyére, annál inkább jellemzően az egész üzemi látványra.”
Díszítésein olyan művészek dolgoztak, mint Somogyi József és Pátzay Pál, akik a műút felőli oldalon a szén felhasználásának útját vésték a falba. Bernáth Aurél szekkója a könyvtárterembe került, az éttermi előcsarnok két oldalán Rozsda Endre mozaikképe tűnt fel, az étterem hátsó falán pedig Kovács Margit hatalmas domborművében, a Körtáncban lehet gyönyörködni – ahogy mi is tettük ottjártunkkor, két fénypróba között.
A teljes inotai komplexum nem áll örökségvédelem alatt: a hűtőtornyok helyi védettséget élveznek, a művelődési ház pedig országos műemlék. A 100 méternél is nagyobb kéményeket már korábban elbontották.
Az erőmű működésének a csúcséve 1957-58 volt, ekkor közel 900 ember volt fizikai állományban, három műszakban. Inota nemcsak gazdasági szempontból és az áramtermelés miatt volt presztízsberuházás, hanem azért is, mert rengeteg munkahelyet teremtett. Nem egy dolgozó töltötte itt gyakorlatilag az egész életét, sőt több családból akár generációknak is ez volt a munkahelye.
Inota pünkösdi királyságából már a megépítése után húsz évvel is vajmi kevés maradt. Amint azt a Veszprémi Napló újságírója megállapította: habár az erőmű „az izmosodó magyar szocialista társadalom” jelképe lett, valójában már az átadáskor is nyilvánvaló volt, hogy hamarosan új erőműveket kell építeni, nagyobbakat, korszerűbbeket. „Inota ma már, 1971-ben a legkorszerűtlenebb, a legkisebb magyar erőmű. Olyannyira ráfizetéses, hogy még az import energia is olcsóbb, tehát minél többet termel, annál több pénzt dob ki az ablakon az ország. Nem is üzemel állandóan teljes kapacitással, csak az úgynevezett csúcsidőszakban, kora délelőtt és este, amikor a legnagyobb a fogyasztás, és amikor még ilyen áron is biztosítani kell az ország energiaellátását.” És az sem tűnt olyan hívogatónak, hogy az egész várpalotai iparmedencében itt volt a legalacsonyabb a bérszínvonal ekkortájt.
A ’70-es években tettek még kísérletet a felfejlesztésére: építettek két új, gázturbinás áramfejlesztőt, a régi erőművet pedig szintén megtartották és „csúcserőműként” üzemeltették a legnagyobb fogyasztású napszakokban. Erre a technológiája miatt azonban nem volt alkalmas, a felújítással lényegében konzerválták az elavult rendszert.
Habár egy ideig korszerűsítésekről szóltak a hírek, apránként felszámolták a komplexumot: egyre kevesebb munkaerőre volt már szükség, a vége felé pedig már gyanús jel volt, hogy egyre többet bontottak. Aztán felmerült egy hulladékégető építésének ötlete, de ezt leszavazták a környéken élők környezetszennyezésre hivatkozva. Az erőmű károsanyag-kibocsátása egyébként úgy 20-30 kilométeres körben éreztette a hatását évtizedeken át, ugyanakkor az is tény, hogy rengeteg embernek, családnak jelentett biztos megélhetést. 2001 végén állították le és zárták be végleg, most magánkézben van.
